2019. október 23., szerda

Az interjúk legrosszabb része nem is az interjú maga (pedig az sem könnyű), hanem amikor visszahallgatom diktafonon az infók kinyeréséhez és el kell viselnem a saját hangomat.

hipszterkedésekbe

Amikor Medvegytől megörököltem a gépet, már láttam magam előtt a fenti jelenetet (csak sulis előadások helyett a regényem született rajta): és tényleg csodálatos, másfél óra intenzív munka - kivételesen tényleg, neten nézelődés + doksi írás 14%-ot merített az aksin.

Egyre jobban meglep, hogy elvileg sikerül elhitetnem a világgal, hogy határozott és magabiztos vagyok és tudom, hogy mit csinálok.
Miközben nem.

2019. október 20., vasárnap

Head and shoulders knees and toes

Átraktam a macskák etetőtáljait a konyha egy másik csücskébe - a kb két négyzetméteres konyha esetében ez úgy egy méterrel arrébb helyezést jelent. Eddig a kis családunk 75%-át teljesen összezavarta ez a hirtelen, durva változtatás, szóval úgy tűnik, szőrgyerekeink örökölték az apjuk autizmusát.

A múlt héten voltunk apukámmal szélcsatornában repülni (ESZMÉLETLEN ÉLMÉNY VOLT), akkor kicsit meghúztam a vállam, ami azóta is benyilall néha öltözködés vagy fésülködés közben, amikor a fejem fölé emelem a karom. Szóval ilyen érzés többé nem gumicsontú gyereknek lenni.

Aztán elkísértem anyukámat orvoshoz a térde meg annak fájása miatt (szó szerint, mert alig tudott járni), és még a rendelőbe is bekísértem, az orvos legnagyobb vigalmára.

(Anyukám a tipikus anyamedve, az a fajta, aki más gyerekeket terrorizált, tanárokra borogatott asztalokat meg orvosokra rúgott ajtókat, ha rólam volt szó - de amikor saját magáról, olyan lesz, mint egy simlis kislány: először is addig tagad, amíg már nem tud normálisan létezni, aztán pedig ha el is megy orvoshoz, képes elsunyulni első körben a tüneteit, aztán a terápiát is.)

A doki szerencsére rendkívül alapos, türelmes és jófej volt (surprise, magán doki), és legutolsó körben akkor nyert meg magának, amikor mondta, kérjen beutalót vérvételre a háziorvostól, én pedig diszkréten megjegyeztem anyukámnak, hogy akkor kérjen nekem is D-vitaminra receptet: mire felkapta a fejét és megkérdezte, én mit szoktam szedni, megbeszéltük, ajánlott helyette mást, és végül anyukám nevére írt fel egész télre. Hogyan nyerjünk magunknak visszajáró beteget.

Amúgy a vége az lett, hogy anyukámnak alig van porc a térdében, bepróbálkoznak a hilauronsavas injekcióval, de a doki szerint nem árt barátkoznia a protézis gondolatával.

Ennek tudatában elkezdtem porcerősítőt szedni és újra jógázni (utóbbi vicces, régen jártam egy évig és szerettem is meg akkor elértem a lábujjaimat, erre rossz látni, hogy ami régen ment, most nagyon nem). Azt hiszem, ha lehet választani, a szüleim korában inkább szeretném a szélcsatornás-repkedős opciót választani, mint az ortopédiára sántikálóst.

2019. október 11., péntek

Nálunk a családban Medvegynek van diagnosztizált teljesítményszorongása, erre ma én keltem fel egy órával korábban, mert azt álmodtam, hogy az este elküldött angolházit teljesen félreértettem és rossz lett - erre külön odajött hozzám órán a tanár, hogy én pont úgy oldottam meg, ahogy elképzelte. Fml.


Különösen rossz érzés, amikor jókedvemben beérdekelezek egy csomó programot facebookon, aztán amikor eljön az idő én meg kedvetlenül heverek a macska mellett, kapom a passzívagresszív értesítőt, hogy a program éppen zajlik. Meh.

Újra akarom nézni az It - Chapter 2-t, ha már az első részt azóta megnéztem itthon hatszor.

Az egyik kedvenc youtuberem kollaborált a colourpoppal, és én szépen rá is vetettem magam a szajréra, ahogy azt a marketingcsapat elképzelte: potom fél óráig próbáltam sakkozni postaköltséggel, vámmal és kuponkódokkal, de sehogy sem sikerült a lélektani határom alatt maradni - szóval dühödten bezártam az egészet és azóta használom a régi rúzsaimat.
Azért örülök, hogy nem jött össze, így is klímaszorongok minden olyan vételnél, ami terheli a környezetet (vagyis kb mindennél).

2019. október 10., csütörtök

Amikor egy nem túl fényes szemináriumi órán punnyadva Szöszi rám ír, hogy nincs kedve délután tanulni, mikor végzek, elém jön és összeülhetnénk egy kávéra - úgy érzem, rajta keresztül az univerzum küld egy ölelést a lelkemnek.
Nagyon szeretem őt, néha sajnálom, hogy az érzelmeimet írásban, ki a vakvilágba tudom igazán jól közvetíteni, nem bele az illető arcába, lásd előző bejegyzés.

Szakdolgozat update: a konzulensem jóváhagyta a terveimet, éppen csak annyit módosítva rajta, hogy érezzem a törődést, de mégse bízzam el magam - nagyon kedvelem őt is, ha összeáll a végén a szakdolgozat, komolyan lehozok neki egy csillagot ajiba az égről.

Azóta megírtam az angolházit és az étrendeket, meg behoztam egy hétnyi gyakdietet is, de no, még mindig nem állok valami fényesen. Szóval ideje feltenni egy arcmaszkot és olvasni egy kicsit.

Just kidding, tanulni fogok.

2019. október 7., hétfő

"úgy szerettelek, te voltál az élet, az egyetlen, ami sikerült"

Néha nem árt emlékeztetnem magam, milyen elképesztően szerencsés is vagyok.

Ő állítólag már az első találkozáskor tudta, hát én nagyon nem, de mit tudhat az ember tizenhét évesen. 
(vagyis a világon nagyon sok tizenhétéves bizonyára nagyon sokat, de én nem - én egyszerre voltam koromhoz képest komoly és értem későn meg lassan)

Ő állítólag végig biztos volt benne, bennem, bennünk, és én voltam az, aki mindig óvatosan oldalra lesett, mikor gondolja meg magát, mikor lesz elege belőlem: a hülyeségemből, a faksznijaimból, a személyiségemből, mert sok van mindegyikből. 
Ő meg csak fogta a kezem, nem engedte el soha, még akkor sem, amikor összevesztünk velem, még a legnagyobb melegben sem.
És aztán nem csak fogta, hanem meg is kérte, én meg neki adtam, ha már ennyire kell neki.

Ő állítólag nem így tervezte soha, hanem egyszerűbben: egyszerű lány vidéki házzal, suzuki swifttel, kutyával az udvarban, pszichés betegségek nélkül, hát aztán valahogy mégis én lettem belőle, meg irreálisan pici lakás, két macska, mentálmóka és -kacagás.

Állítólag nem bánja.

Én pedig nem győzők hálát adni, hogy én miatta hittem évekig, hogy ilyen egy normális kapcsolat, és csak ahogy egyre többet látok a világból, látom azt is, hogy nem, ez különleges, ritka és elképesztő szerencse volt, hogy ő engem és én őt és mi egymást megtaláltuk.


Ma tíz éve.