Hazatérés

Nem tudom, mit írhatnék a 10 napos Japán Kalandról, szóval inkább nem írok semmit. Itt van egy kép.

Mellesleg kifogtuk az utóbbi idők legbénább macskaszitterét, a faszom kivolt vele, hogy aggódhattam a malacon is a távollétünk alatt. 

(a malac teljesen jól van, a szitter volt elég szétszórt: az első látogatás kicsit fura volt, de ráfogtam, hogy csak izgul, de aztán a nyaralás előtti este még megkérdezte tőlem, hogy akkor holnapra kérek-e látogatást; fotót csak azután kezdett küldeni, hogy külön kértem, és onnantól a kommunikációnk csak annyi volt, amikor később rámírt, hogy használhatja-e a mosógépünket, mert az övé elromlott. nem használhatta.)

Melóban tökéletesen leírja a helyzetet, hogy enyhén szorongva mentem a menedzseremmel tartott szokásos havi meetingre, hogy na most leszek kirúgva, vagy legalábbis lebaszva, mert a nagy kényelemben egyre bátrabban merem lopni a napot - helyette a főnök vett nekem egy kávét, élménybeszámoltam Japánról egy órát, majd meg lett lapogatva a fejem, hogy hajrá csak így tovább, akkor elkezdenek betanítani még egy munkafolyamatra. 

OK. 

Visszatértem az asztalomhoz, és egy újabb órát töltöttem azzal, hogy paintben bénán rászerkesztettem a csapatépítésen készült csoportképre azokat a munkatársakat, akik nem tudtak eljönni, és szivárványszínű comic sansban ráírtam, hogy "/RÉSZLEGÜNK/ SUPER FUN DAY OUT 2024". Az a kép azóta kint van az irodában a falon.

Komoly

Egy este ültem Medvegy mellett az ágyon, és kimondtam, ami elég régóta foglalkoztat - hogy mit szólna, ha nem lenne gyerekünk, és nem csak most még egy darabig, hanem lehet úgy egyáltalán, soha.
Azt mondta, hogy részéről oké, több pénz marad nyaralásokra.

És én olyan szinten megkönnyebbültem, konkrétan érzem, hogy egy súly lekerült a vállamról és időnként csak úgy mosolygok magamban az elégedettségtől, és a fenébe már, ritkán lehet az ember biztos abban, hogy jó döntést hozott, de ez szerintem most egy elég egyértelmű jel.

"I'll look after your boys while you're gone"

- mondta egyik kedvenc munkatársam, amikor szóba került, hogy két hétig szabin leszek.
My boys: Kedvenc Bölcsész és Nagydumás munkatárs.
A szívem azóta is mosolyog a tényen, hogy they're my boys.

Kellenének amúgy nevek meg egy virtuális túra az irodában, mert egyre jobban bírom őket, és egyre több helyet foglalnak a szívemben ezek a random emberek, akikkel összefújt a szél egy irodaépületbe.

Azért persze paranoid vagyok, hogy csak én kötődöm ennyire, nekik fel se tűnne, ha egy nap nem mennék többet, de na, apró lépésekben haladunk előre.

Band of Brothers

Amikor jelentkeztünk a csapatépítésre, be kellett jelölni, hogy 'Team base' vagy 'Team scavenger' akarok-e lenni - mi hárman, Nagydumás és Kedvenc Bölcsész munkatárssal gondoltuk majd akkor mi összeállunk és megyünk scavengernek. Aztán kiderült, hogy a csapatépítés lényege az lenne, hogy vegyüljünk másokkal, jól szétszedtek minket és összeraktak random idegenekkel random részlegekről, ami egyikünknek sem igazán tetszett. Csendesen kifejeztük eme nemtetszésünket a menedzsereinknek, de csak vonogatták a vállukat, hogy hát meg kell ismernünk a többi részleget is.

Aztán ma eljött a nap, Nagydumás munkatárssal összenéztünk, hogy mi ugyan nem megyünk a random idegenekkel, lépjünk meg - Kedvenc Bölcsész munkatárs a kis eminens lelkével nagyon nem akart, mert mi lesz, ha lebukunk és lebasznak, de végül addig piszkáltuk szegényt, hogy ahelyett, hogy csatlakoztunk volna a kijelölt csapatunkhoz hogy nyomokat keressünk a városban, hárman kiosontunk a helyi többemeletes Waterstonesba és kávéztunk meg két órán át böngésztük a könyveket, röhögtünk és dumáltunk mindenféléről.
Háromkor diszkréten visszaosontunk, betúrtuk a hamburgerünket, odaintegettünk a menedzserünknek és nem sokkal később hazamentünk.

Egyre jobban bírom ezt a két kis nyomit, de szerintem ez nagyon átjön.

Irodai nap, amikor mindenki bent van, én próbálok a melóra koncentrálni, amikor a szemem sarkából látom, hogy egy régi csoporttag, aki tagja volt a kirándulós csoportnak, odamegy Nagydumás munkatárs asztalához csevegni. Hallom, hogy elkezdenek beszélni egy emlékezetes túraútvonalról, amit korábban már megjártak együtt és nekem is emlegettek a múltkor, és teljesen magamba zuhantam - hát megtörténik, elkezdik szervezni a következőt és engem kihagynak, hát tényleg utáltak, mereven bámulom a képernyőt magam előtt-

"But wait, let's ask our Hungarian friend first - hey, Viki, when should we go to the next one-?"

Manapság

Manapság nem voltam túl aktív, aminek az oka egy úgy egy-másfél hónapos depresszív epizód volt. Egyszer csak, gyakorlatilag egyik napról a másikra minden életöröm elhagyott, semminek nem volt értelme, a mélyponton pánikrohamot kaptam az irodában és az egyik munkatársamnak kellett lekísérnie a parkolóba mély levegőket venni, szóval nem voltak jó idők.
Aztán ahogy jött, el is múlt, minden figyelmeztetés nélkül.
Azóta újra minden szupika.

Megvolt a hetedik házassági évfordulónk, sajnos pont ennek az epizódnak az árnyékában.

Betöltöttem a harminckettőt, még a munkatársaim is megünnepelték, kaptam sütit, csokit, kártyát, két menedzserem énekelt nekem, teljesen meg voltam hatódva.

Szülihetem lezárásaként elmentünk tegnap kirándulni, én random kiválasztottam egy útvonalat komoot-ról.
Egy igen embert próbáló öt és fél óra után, ahol volt minden, olyan meredek emelkedők, hogy négykézláb másztam fel, útvonalat elálló tehéncsorda, "BEWARE OF THE BULL", cuppogás a sárban, az utolsó kilométert már mindketten magunkba mélyedő és befelé koncentráló csendben töltöttük - hazaúton, a vonaton Medvegy megnyitotta újra az oldalt, és kiderült, hogy az útvonal szintje "Expert Hiking Tour", és "very good fitness required. Mostly accessible paths. Sure-footedness required".

Nagyon szeretek most dolgozni, és kezdek talán kicsit veszélyesen kötődni a munkatársaimhoz. Mármint úgy veszélyesen, ami rám amúgy jellemző és ami miatt korábban tovább maradtam fos munkahelyeken, mint kellett volna.
Ami itt viszont új: míg korábban a kedvenc munkatársaimmal határozottan és biztosan tudtam, hogy csak a munka tart minket össze, amiről panaszkodtunk és ventilláltunk egymásnak, itt az aktuális kedvenc munkatársaimmal a munka mellékes, amolyan szükséges rossz, amit mellesleg el kell végeznünk, és szívesebben beszélünk bármiről másról. Sokkal felnőttebbnek érzem ezeket a kis kapcsolatokat, és nagyon remélem, hogy tartósabbnak is bizonyulnak.

Do people actually... like me..?

Visszamentem a kávézóba (még mindig többnyire ingyen kapom a kávét, kivéve ha a főnök van bent, de még ő is ad kedvezményt), és állítólag a seggfej vezető barista srác azóta emleget, hogy hiányol, mert milyen jó volt velem dolgozni, megbízható voltam és mindig jó volt a kedvem.
Hah.

A mostani főnököm nosztalgiázott, hogy az interjúm után kijöttek a meeting teremből az ő főnökével, összenéztek és megállapították, hogy 'SHE'S ADORABLE', szóval kellek a csapatba.

Nemrég BFF-nek elmeséltem az előző bejegyzés lelki nyomorát, mire tegnap részegen hangüzeneteket hagyott, hogy nehogy egy pillanatig rosszul érezzem magam, mert én minden társaságnak a lelke vagyok, és ahol nem értékelnek, az a társaság olyan is és egy pillanatig se bánjam. Lényegében Medvegy 9 éves beszéde, csak cukibb.

Leírom ezeket a kis dolgokat, mielőtt elfelejtem.

why am I like this

Mint kiderült, Nagydumás munkatárs szokott időnként kirándulásokat szervezni néhány másik munkatárssal, és az aktuálisra elhívott engem is.

Én előtte: jézusom jézusom tuti csak udvariasságból hívott, biztos utálni fognak, biztos én is utálni fogom őket, szörnyű lesz, kínos, szörnyű szörnyű

Én közben: this is fun :)

Én utána: jézusom jézusom biztos utáltak, szörnyű volt, kínos, szörnyű szörnyű, mennyire fog majd fájni, ha látom hogy szervezik a következőt és engem nem hívnak majd, mert szörnyű volt és utálnak.

Blabla

Kezdtem nagyon beledepressziózni az If this is a man-be, szóval gondoltam ideje egy kis szünetet tartani, mielőtt folytatom a Truce-t - és mi mással, mint a Nyugaton a helyzet változatlannal? Komolyan, miért vagyok ilyen hülye, magyarul olvasom, és majdnem elbőgtem magam meló közben (ahol olvastam - már véglegesítettek, említettem már?).

Az egyik kedvenc munkatársam (be kéne mostmár mutatni őket, elég nagy hatással vannak az életemre) folyton zongorázik a csoportszobában, és ez olyan szinten felpiszkálta a zongoravágyamat újra, hogy leporoltam a zongorát, vettem kezdő könyvet, és kértem ajánlatot zongoratanártól innen nem messze. Faszomat, komolyan.

(aztán mivel a jelentkezéskor meg kellett adni az életkort és a hátteret az adott hangszerrel, én meg beírtam a tényeket, hogy 31 év és abszolút kezdő, ma kerestek a zeneiskolából először emailben majd telefonon, hogy csak csekkolják, de biztos magamnak kérek időpontot..?)

Én és M. régóta beszéljük, hogy el kéne menni Londonba színházba, múltkor végre el is jutottunk addig, hogy foglaljunk vonatjegyet, szállást meg színházjegyet, és Augusztus végén megyünk az Operaház Fantomjára. Juhú!

Meghirdettem két cipőt vinteden, az egyik már elkelt, a másik foglalózva van holnapig. Most lényegesen felkészültebb voltam, mint a múltkor, vettem az egyfontos boltban zacskókat, és nyomtatni is tudok ingyen a melóban, és hát ez így meglepően simán megy. Rákaptam az ízére, szerintem holnap feldobok még ezt-azt.

Ugly or just not photogenic - an essay, a novel, and a 3 season long series, made by me

- Én amikor látom magam a tükörben: Te jó ég, hogy lehetek ilyen szép, ez hogyan legális egyáltalán. Ezt az arcot angyalok öntötték és örökké hálás lehetek érte nem csak én, hanem a környezetem is, amiért megáldom őket vele. I am perfection. I am greatness.

- Én amikor készül rólam egy fotó: Miért ver engem az ég egy ilyen szörnyen deformált arccal. Az utcán valószínű csak azért nem hánynak vagy köpnek le a járókelők, mert azt hiszik, egy iszonyú balesetben torzult el így a fejem.

Az igazság valószínű a kettő között van, de eléggé megvágta az önbizalmam, hogy egy napon intéztem el a jogosítványhoz a kötelező ID fotót (erről főleg nem akarok beszélni, de legalább folyamatban van a jogsim honosítása - négy év után), aztán később a boxról ismert társasággal mentünk bottomless brunchra, ahol elég sok fotón szerepelek, és hát a hunyorogva okéstól a szörnyűségesig terjedő skálán van itt minden.
Mindenesetre ideje ráfeküdnöm a testem kibikkantására, mert ez csak egyre rosszabb lesz, haha. /kenem fel sírva a retinolt/

A hét amúgy elég aktív volt, Angol Anyánk és Apánk, vagyis M. és A. covidosak lettek, amiről teljesen megfeledkeztem, hogy még egy dolog egyáltalán. Megmaradnak, csak elég nyomorultak szegények. Mi jelenleg úgy tűnik, nem kaptuk el.

Háromszor voltam boxon, holnap megyek negyedjére, mi történik itt. A fent említett outingot az edző kezdeményezte, 27en voltunk végül, alig ismertem meg az embereket normálisan felöltözve, nem csatakosra izzadva, és jól felbasztam magam rajta, miért ilyen kikúrt hangos a zene az ilyen helyeken, ez nem egy faszom klub, alig hallottam a mellettem zajló beszélgetést és most fáj a torkom a sok kiabálástól. Ezt leszámítva jó volt.

Meló meg meló, nem kicsi kő esett le a szívemről a véglegesítéssel, de közben meg valamiért über paranoid lettem, hogy biztos most fogok elkövetni valami gigászi baklövést, amitől leírnak idiótának és mindenki meggyűlöl. De hát ebben a háztartásban mi fizikailag képtelenek vagyunk a lecsihadásra, szóval ez van.

A héten ütöttük be a negyedik költözési évfordulónkat, basszus hogy szalad az idő.