Történetekben gondolkodom.
A szüleim sokat emlegetik, kiskoromban milyen sokat rajzoltam, több lapot telefirkáltam minden nap. Azóta sem mondtam el, de azok gyakorlatilag gyerekképregények - már akkor továbbgondoltam a kedvenc meséimet-filmjeimet, csak még nem tudtam írni. Nem szerettem a babákat, mindig figuráim voltak, akik élték az életüket, családokat alakítottak vagy szakítottak szét. Komoly drámák voltak, kérem szépen.
Ha egyet befejeztem vagy túlságosan belezavarodtam, pár napig nem nyúltam hozzájuk, majd átöltöztettem, átrendeztem mindent és kezdtem egy újat.
Olvasni Garfield meg Kázmér és Huba képregényeken tanultam, és amint megbízhatóbb lett a tempóm, megállíthatatlanul faltam a könyveket. Egész gyorsan megtanultam írni, és utána évekig panaszkodtak rám a tanárnénik, most pedig Medvegy, miért ilyen csúnya a kézírásom (valószínűleg az enyhe diszlexiám miatt, de közrejátszhatott az is, hogy az ügyetlen kezem nem bírta a tempót a mondanivalómmal).
Próbáltam reál beállítottságú lenni, szerettem a biológiát, kémiát, matekot, de titkos kedvencem mindig az irodalom maradt, amiből minimális energiabefektetéssel voltam mindig dicséretes (noha verset elemezni soha nem tanultam meg rendesen, mert nem is értettem őket: csak a balladákat szeretem mai napig, lehet sejteni, miért). Érdekes, hogy utálom a történelmet, amit apukám úgy reklámozott nekem régen, hogy "csak sok régi sztori", de szeretem a történelmi regényeket.
Szeretek írni? Nagyon.
Tudok írni? Nem tudom. Majd kiderül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése