Dorcimesék

Dorci egy elég hihetetlen jószág. Egy amolyan púpféle az ember hátán, de a létező legaranyosabb és legédesebb púp a világon.

Az egész miattam van. Kezdetek kezdete óta macskabuzi vagyok, és összejöttem egy pasassal, aki meg kutyásnak hazudta magát. De szerencsére szerelmesebb pillanataiban kihúztam belőle, hogy amint csak lehet, lesz macskánk, és cserébe majd valamikor a messzi távoli jövőben lesz kutyánk is. Mire aktuális lett a macskakérdés, annyira becsavarodtam, hogy szegény képes volt lecígölni Székesfehérvárra egy üres, és visszacígölni és egy megpakolt macskahordozót, csak legyen már vége. Hát, szegény nem tudhatta, hogy ez csak a kezdet.

Nos, a jószág pici volt és fekete. Találgattuk, mi legyen a neve. Én Dantés-t szorgalmaztam kedvenc könyvem főszereplője után, Medvegy a Dantét akkori kedvenc játéka főszereplője után, és ez jónak is tűnt, valószínűleg úgyis csak az első szótag erejéig fog ránk figyelni. De nem illett rá. Olyan kicsi volt, és a kis fekete képéből kiváncsi kerek cicaszemekkel csodálkozott ránk. Nem volt ő sem bosszúszomjas gróf, sem démonvadász. Ő csak egy kis Dorc volt.

Meglepően gyorsan beilleszkedett az életünkbe: valamiből mi engedtünk, de valamiből ő is. Például rájött, hogy ugyan tőlem jön a kaja, nem tanácsos engem alvás közben zavarni - ezért reggel kivárja, amíg az ébrenlét valamiféle halvány jelét produkálom, és akkor rohan le hangosan dorombolva, hogy adjak már neki reggelit. Amit boldogan beburkol, és hálából jön és kiveri a kezemből az én reggelimet.

Medvegy szerint tiszta anyja a gyerek, és van benne valami: imádja a sajtot és a zöldteát. Ha valami finomat eszik, morogva fölé hajol, és ha piszkáljuk, még fúj is (de ha komolyan elvesszük tőle, csak szomorúan néz).

És nagyon tud szeretni. De tényleg. Aki azt hiszi, a macskák hálátlanok, az vagy rossz macskával találkozott, vagy nem tartotta jól. Hajlamos megsértődni, ha úgy érzi, igazságtalanul tiltottam le a konyhapultról, és játék közben néha úgy bepörög, hogy úgy kell lefejteni véresre marcangolt karomról, de nem ez a jellemző. Hihetetlenül ragaszkodik hozzánk, tudja, hogy mi vagyunk a szülei: ha hosszabb időre elmegyek és anyukáméknál hagyom, ha meghallja a hangom, álmából felkel és rohan elém. Mindig a közelünkben van, és amint valamelyikünk vízszintesközeli állapotba helyezkedik, azonnal az ölünkbe fekszik, vagy szorosan mellénk. Ha Medveggyel egymás mellett ülünk, nem tud dönteni, kihez pártoljon, és vagy közénk furakszik, vagy végigkígyózik rajtunk, mint egy kis hurka. Szeretetrohamában madárhangon csiripelve az ölünkbe rohan, dorombol, bújik, néha nyalogat vagy óvatosan megharap (ezt nem értem, miért, de olyan gyengéden csinálja, az arcán áhitattal, hogy nem volt szívem leszoktatni róla).

Persze nem egy angyal, sőt, néha legszívesebben kihajítanám az ablakon. Kisebb korában például roppantul érdekelte, mit csinálok, amikor mosogatok, és ezt úgy derítette ki, hogy a karmaival felkapaszkodott a farmerem szárán a csípőmig, ahol belenézett a mosogatóba. Farmernadrággal még nem volt olyan gázos, de az időjárás javulásával a farmert harisnyára, majd shortra cseréltem, és így már nem örültem annyira. Szerencsére a visításom hangja nem tetszett neki, így idővel abbahagyta. Néha kimondottan genya is tud lenni, amikor érdeklődve végignézi, ahogy kipucolom az almot, és amint félrerakom az alomlapátot, belepössent a frissen tisztába rakott cuccba, vagy nemrég fedeztem fel egy fél csokis kekszet a kanapé mögött. Kupis vagyok, de ennyire azért nem.