Többnyire összekeverik a rossz hangulattal, vagy egy átmeneti rossz időszakkal.
Már megszoktam. Elvagyok vele. Olyan, mint egy ekcéma a lelkemen, csak nincs rá szappan vagy kence, ami legalább enyhítené. Időről időre kiújul, akkor hosszú ujjú pulcsit húzok, hogy ne látszódjon, és kivárom, amíg enyhül.
Rossz szokásom, hogy lenézem a gyengéket. Magammal sem teszek kivételt, és mérhetetlen önutálat áraszt el, ha én is az vagyok. Csak a vesztesek picsognak, ezért csak akkor nyögöm ki, mi bánt, ha már összecsaptak a fejem fölött a bajaim. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy hetek óta gyakorlatilag csak laptop előtt, pizsamában élem az életem, mert egyszerűen nincs erőm kikelni az ágyból (a ház elhagyásáról már nem is beszélve). Hogy nem bírom rávenni magam a házimunkára, gyakorlatilag vajas pirítóson élek, és futni sem voltam már jó ideje.
Eddig a szüleim tartottak életben, és azt hittem, a felnőttkorom kezdetével erről a támogatásról le kell mondanom, és ideje magamnak cipelnem a dolgaimat. De amennyire meg lettem áldva ezzel az egésszel, akkora szerencsém van, hogy egy olyan társ állt mellém, aki támogat, amiben tud, kihúzza belőlem a bánatom, és nem ijed meg, ha meglátja, micsoda sötétség van a csálé fogú mosoly mögött. Nem közhelyeket mond, nem ad önsegítő könyveket, és nem is hagy a fenébe, hanem kitalál egy játékot, csak nekem, ami rávesz, hogy reggel felöltözzek, megmossam a fogam és értelmet adjak a napomnak.
Nem attól élek, hogy dobog a szívem, és én hetek óta alig létezem.
Köszönöm, hogy vagy nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése