Valahányszor amerikai filmekben/könyvekben szóba kerülnek a klikkek, hogy vannak a menők és a lúzerek, egy kicsit összeszorul a gyomrom.
Pedig igazán soha nem voltam kiközösítve. Eleinte a társaság középpontjában voltam, mindenhol jelen és semmiből sem kimaradva. Egy nyár alatt jutottam el arra a pontra, tizenöt évesen, amikor kiközösítettem magam. Elvonultam, olvastam, és ha odajött hozzám valaki, csak tőmondatokban válaszoltam és reméltem, elhúz végre. Ez a korszak egy évig tartott, utána szépen lassan visszaintegráltam magam a társaságba.
De onnantól semmi nem volt ugyanolyan. Kívülről láttam az egészet, és megfigyeltem. Ki az a fiú, akinek a bólintására vár az összes többi? Ki az a lány, akinek a hiányzása felborítja a rendet? És kik azok, akiket meg sem kérdeznek, akiknek a véleménye nem is számít?
Próbáltam magamat is elhelyezni, de nem sikerült: addigra valóban kívülálló lettem. Ha akartam, ott voltam, részt vettem, de többnyire láthatatlan. Mint egy másik képből származó extra kirakósdarab, ami csak akkor kezd érdekelni, amikor látod, hogy nem illik sehová.
Szerettem a gimit, de örültem, amikor véget ért. Nem volt többet szigorú lúzer-menő skála, kötelező figurák (mókamester, stréber, balfácán, mindenki céltáblája, stb.), a népszerűség abszolút és mindenek fölötti értéke. Nem értettem, és most sem értem, mi alapján osztják vagy választják ezeket a szerepeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése