Legyőzöm a világot

Ma eszembe jutott, miközben a trolin a pszichológia (bocsánat, "Segítő kapcsolatok pszichológiája") jegyzetem fölött tanulást színlelve bambultam ki az ablakon, hogy basszus, egy újabb nyár telik el úgy, hogy én még mindig szenvedélyes gyűlöletet táplálok azok iránt, akiknek nem ér össze a combjuk.
És ez a gyűlölet a puszta tényből fakad, hogy még mindig nem tartozom közéjük.

Általában együtt tudok élni a ténnyel, sőt, látom a silver liningot is: télen tudom a combjaim között melengetni az átfagyott kezemet, kényelmesen elfér az ölemben az egyre terebélyesedő macska, és tény, remekül elrejtik a puskát vizsga közben.
De nyáron néha örülnék, ha kicsit vékonyabbak lennének.

Charlotte a lelki társam

Amúgy ugyanezen a trolijáraton történt, hogy leült mellém egy vak pasi. Láttam, hogy mozog a szája, kivettem a fülhallgatómat.
- Tessék?
- Meddig megy?
- A Kassai térig.
- Ó, rendben.
Visszadugtam a fülest, eltelt jópár megálló, én elolvastam három tételt meg eszmefuttattam a fentebb leírt combos (hahaha hohoho) gondolatokat.
Egyszer csak a pasi nagyon közel hajol hozzám, megint kiveszem.
- Tessék?
- Viszont látásra, további szép napot, és köszönöm a beszélgetést.

Azóta ezen lamentálok, hogy vajon csak ironizált, beszélt hozzám közben és lemaradtam, vagy annyira szegényes a szociális élete, hogy ez valóban beszélgetésnek minősült.