"Az állat gondolatai, cselekedetei, érzései visszaomlanak a faj, fajta Énjébe, s ő maga megszűnik a halállal. De fajtatársa, ha megszületik, hasonló lelki tulajdonságokat hoz magával, amit közös Énjükből merít. Ezért az állat pusztulása sokkal inkább visszatérés a közös szellemi hazába, mint az emberé."
Dorci elment.
Konkrétan megéltem a rémálmot, amiben elmentünk az orvoshoz, közölték a diagnózist, láttam elaludni és hazamentünk egy üres cicahordó dobozzal egy lakásba, ami egy cica nyomaival van tele, aki már nincsen a világon.
Próbálok pozitív maradni, hogy nem szenvedett, hogy jó élete volt és nagyon szerettük, hogy köszönöm a közel négy évet, amit kaptunk tőle, de nem megy, lassan három órája zokogok és kitölt a bénító fájdalom.
Csak remélni tudom, hogy az ő kis cicatudata egyszer majd visszaköszön egy másik bajszos hülyéből.
És aki meg meri jegyezni, hogy csak egy macska volt, azt komolyan megütöm.
Nagyon sajnálom :(
VálaszTörlésKöszönjük, csak most még nagyon nagyon nem jó...
TörlésAz egyik legnagyobb igazságtalansága az életnek, hogy az állatok nem élnek minimum annyi ideig, mint mi emberek...
VálaszTörlésNagyon sajnálom, ami történt, és remélem, az idő tud majd valamelyest enyhíteni a fájdalmadon :( Mert egyébként ugyanazt tudom mondani, amit te is írtál, hogy ilyen szeretetteljes aranyélete bár minden macseknak adódhatna <3
Nagyon köszönöm:) Próbálok én is ebbe kapaszkodni és tudom, hogy egyszer majd megint mosolyogva fogunk a sok szépre gondolni, amit tőle kaptunk, de most még túlságosan fáj a hiánya és úgy óránként fakadok csak sírva, mert valami hülyeségről az eszembe jut... ezen túl kell esni, és a túlélésre játszunk.
TörlésRészvétem. Még így interneten keresztül is imádtam Dorcit. Igazi egyéniség volt. :(
VálaszTörlésNeked/nektek kitartást a következő időkben. Legyetek erősek. Nagyszerű gazdik voltatok, jobbat nem is kaphatott volna.
Háromszor futottam neki a válasznak, de még mindig elszorul a torkom... nagyon köszönöm, örülök, hogy még így is sikerült átadnom a kis hülyeségeit, jellemét.
TörlésAmi sokat segített most, hogy beszélünk róla a családban - és azon túl, hogy szörnyen hiányzik, most tudatosul bennem, mennyi szeretet vette őt körül. És ez azért jó:)
Átérzem:( tavaly ugyanígy januárban történt a cicánkkal azzal a különbséggel, hogy haza tudtuk hozni eltemetni. Bár ez semmit nem enyhített a történteken. Mi sem akartuk, hogy szenvedjen.. Akkor is, már sokadjára megfogadtam, hogy soha, de soha többet, mert én már nem bírom. Hetekig hallottuk még éjjel a dorombolását... Aztán a sors, vagy valami, valaki áprilisban "odadobott" hozzánk egy fiatal, vemhes cicát. Megfogadtam, hogy soha, de soha többet. Jelenleg már velünk él, alszik, stb. annak ellenére, hogy nem engedi magát megfogni sem, max. megsímitani a hátát. Bár teljesen különbözőek, mégis olyan egyezőséget mutatnak, hogy hihetetlen. A fájdalom sosem múlik, valamicskét enyhül. De ezt a kis hülyét elnézve legalább már mosolygunk. Kitartás:)
VálaszTörlésNekünk is felajánlották, hogy hozzuk haza, de addigra már teljesen szétzuhantam. Utólag emésztettem magam miatta, hogy rosszul döntöttem, de szerintem azt a gondolatot sem tudnám elviselni, hogy a kis teste az udvarban van.
TörlésKöszönjük:) és sajnálom, hogy ti is átestetek ezen. Korábban el sem tudtam képzelni, hogy ez ennyire nagyon földhöz tudja vágni az embert.
Én biztosan szeretnék még cicát, de amíg képes vagyok spontán elbőgni magam miatta (ahogy ennek a válasznak is háromszor futottam neki, mert nem kéne az irodában is sírni), szerintem még nem igazán állok rá készen...
Szerintem az ember úgy érzi, nem lesz úgy sosem, hogy készen áll. De valahogy az élet megoldja majd.
Törlés