Are we all blind? Do we not see? Do we not bent to misery?

Vettem egy sminkpalettát, amiben van pirosító és highlighter*: ideje volt már, és most megtanulom használni is. Vészesen közeledve a huszonöthöz talán már nem csak a BB-krém felkenésének kéne jelentenie a sminkelés csúcsát.

*Csak hogy érezzétek a szándék komolyságát, azért nem mertem a felnőttsminkek közül választani, hanem két tinilányt félretúrva levettem ezt az essence állványról.

Életem egyik tragédiája (a sokból), hogy imádom a gombát, de a gomba nem szeret engem, vagyis a bélésemet, és másnap meg akarok tőle halni. Egyre jobban félek és emlékszem, amikor anyukám és a nővérem a kukoricától haldoklott, és mondták, hogy majd meglátom én is, ha idősebb leszek.
Mondjuk magamat ismerve nem fog érdekelni.

Serj Tankiant hallgatok, és ilyenkor mindig felerősödik bennem a hála a kis életemért - mert akármilyen szar is a helyzet, soha de soha nem kellett a saját vagy szeretteim biztonságáért és életéért rettegnem. És lehet, hogy én ezt természetesnek veszem, de nem csak földrajzilag, de időben sincs olyan messze, amikor ez még nem volt az.

Vennem kellett füldugót.
Tippeljetek, ki lehet ennek az oka.
Na vajon.

mégis.