[NEPTUN] akármilyen kódú tárgyra vizsgajegy került beírásra!

Nagyon féltem ettől a mai vizsgától, (önmagamhoz képest döbbenetesen) sokat tanultam rá, hajnalig még ismételtem. Reggel kétórányi alvás után, mazsolányi szemekkel a bukás szinte biztos tudatával indultam a suliba - és ugyan menet közben már nem szoktam tanulni, de az egyik tétel valamiért nagyon be volt csípődve a tudatomba (sőt, napok óta, és valamiért a kidolgozásnál is különösen alapos voltam), ezért azt egyedül még átnéztem a trolin.

Tízen voltunk feljelentkezve. Hatan már a beugrón elbuktak, egy ember el sem jött. Maradtunk hárman.

Zavaromban jobb kézzel nyúltam a tételes borítékért, gyorsan kezet cseréltem, kabalából mindig ballal húzok - és kihúztam azt a bizonyosat, amit fél órával korábban átnéztem.
Leültünk kidolgozni a tételeket, egy lány öt perc után felállt, hogy nem fog menni, szeretné visszaadni.
Itt ketten összenéztünk és nagyot nyeltünk.

Én mentem először, és akármilyen elégedett voltam a tételemmel, a tanárnő mindig tovább kérdezett, hogy egy idő után kezdtem nem annyira jól érezni magam. A B tételnél konkrétan beleszaladtam egy akkora csapdába, amivel jócskán megnehezítettem a saját dolgomat (fiktív beteget kellett kitalálni magunknak, és én rutinszerűen kreáltam egy problémásabb esetet), még azt is megoldottam valahogy, de már egyre inkább kezdtem szétcsúszni: már nem akartam megbukni, át akartam menni, be akartam bizonyítani, hogy meg tudom csinálni.

Az utolsó résznél a tanárnő már láthatóan elengedett, csak nagyjából kérdezett bele, majd rám nézett.
Kedves Viktória, ez egy jeles, de képzeletben vonjon le belőle egy érdemjegyet, amiért nem volt tisztában a *valami szerinte nagyon evidens, amúgy annyira nem* jelentésével.

Kitöltötte a papíromat a jelesről, majd megkért, hogy várjam meg a másik lányt, nem vizsgáztathatnak egyedül. Még negyed óráig ültem a cetlivel a kezemben, amíg a másik lányt meg nem buktatták, és hazamehettünk.

Most végeztem a félévvel, és holnap pedig elutazom öt napra.

És nem maradt, csak egy.