Túléltem életem első szakmai konferenciáját - mint néző, ha ha, de így is aránytalanul sok energiámba került.
És már majdnem kezdtem túlzottan magabiztosnak érezni magam, amikor nagy boldogan felismertem és vidáman ráköszöntem egy korábbi gyakvezemre, akivel azt hittem, annó volt köztünk valami* - erre konkrétan látszott rajta, hogy fingja nincs róla, ki vagyok, még azután sem, hogy bemutatkoztam és elmondtam, honnan (kéne) ismer(nie), szóval a kezdődő csökevényes kis önbizalmam lábon lőtte saját magát és többet nem is mertem idegenekkel szóba elegyedni.
*mármint beszélgettünk 1:1ben is és sok szakmai témában értettünk egyet, és én abban a hitben voltam, hogy a lelkünk összerezonált, összekötött minket a közös szemlélet, stb.
 |
| Én kis veknim - egy kecsesen kinyújtott virgáccsal :3 |
Mellesleg itt van nálunk szittelésre a nővéremék kutyája, és senki sem élvezi túlzottan a helyzetet: se a kutya, se a macskák, se Medvegy, az előzőekből kifolyólag én különösen nagyon nem. Mindannyian vágjuk a centit szerdáig, és azt hiszem, az "egyszer majd lesz egy kutyánk is" hajó hivatalosan is elment és elsüllyedt a fenébe, mi meg itt maradtunk Medveggyel (aki amúgy hivatalosan
kutyás, remélem erre mindenki emlékszik), aki vigasztalóan tutujgatja a macskákat és gügyög nekik, hogy ne aggódjanak, a blöki hamarosan elmegy, ez az ő otthonuk és mi szeretjük őket.
Jaj ez annyira szar, mikor az introvertált énedet elkezded legyőzni, de a sors gyomorszájon vágva visszataszít ebbe a létbe :D
VálaszTörlésNekem kicsit hasonló élményem volt az immunológia tanárral, akit nagyon kedveltem, mindenki fosott a vizsgától és kettesre pályázott, aztán jöttem én, magabiztosan, kb. úgy végigmondtam a tételt hogy szóhoz sem jutott, elismerően bólintva beírt nekem egy ötöst. Rá egy-két hónappal elhívtuk szakestre (minden csoportnak kellett egy oktató, mint csapatvezér), boldogan elvállalta, tök jókat beszélgettünk így csoporton belül, baromi sokat mesélt, majd valahogy ráterelődött arra a szó, kire emlékszik, és hiába hoztam fel neki azt a fasza vizsgaélményt, mondta hogy abszolút nem rémlik neki. :ccccc
Életem első és utolsó bioszos szakestje volt btw, na nem a tanár miatt, vele még utána tök jól elbeszélgettem arról, milyen volt az USÁban dolgozni és mondta is, ha valaha kimennék, csak szóljak, és segít szakmailag intézni vmit, sok ismerőse van new yorkban (csak kár hogy már erre sem emlékezne >_< ). Na de ez a csapatversenyes - mások elé kiállós (leégős) dolog ami ott volt az túl mély nyomot hagyott bennem, borzasztó.
De tényleg amúgy:'D
VálaszTörlésmi: ismerkedés, szocializálódás, emberekkel levés, pff megy ez simán
Élet: haha nope.
Miután kihisztiztem magam végiggondoltam, hogy azért érthető, évente hány diákja van egy tanárnak egy évfolyamon, nekünk meg van Az Egy Darab Tanár, szóval nyilván nem fog mindenkire emlékezni... de azért kicsit fáj, amikor kiderül, hogy a Nagy Pillanat meg a szimpátia csak egyoldalú volt :(
(plusz a magabiztosnak induló, "hello darkness my old friend"-be torkolló élmények nem igazán tesznek jót senkinek:'D)