Elkezdtem a Harry Pottert angolul, és minden túlzás nélkül mondom, hogy az utóbbi évben nem voltam olyan boldog, mint amikor Hagrid megérkezett a kis házba a szigeten és Harry megkapta végre azt a kurva levelet.
Nem szoktam gyakran újraolvasni a sorozatot - visszakerestem, majdnem pontosan öt éve olvastam utoljára, szeretem tartogatni a hatását akkorra, amikor igazán rászorulok, és hát ennél rosszabb csak nem lesz már.
Milyen csodálatos amúgy, a mi generációnk (HP fanjai)nak van egy kollektív safe space-e - egy könyvsorozat, aminek a világában el lehet bújni a valódi világ elől.
Nem szoktam gyakran újraolvasni a sorozatot - visszakerestem, majdnem pontosan öt éve olvastam utoljára, szeretem tartogatni a hatását akkorra, amikor igazán rászorulok, és hát ennél rosszabb csak nem lesz már.
Milyen csodálatos amúgy, a mi generációnk (HP fanjai)nak van egy kollektív safe space-e - egy könyvsorozat, aminek a világában el lehet bújni a valódi világ elől.
Kami múltkori kommentje óta totális agóniában vagyok. Konkrétan évek óta elnyomom magamban a zongorázás vágyát, mert pfff öreg vagyok már hozzá és amúgy sem értek a zenéhez, valahogy fel sem merült bennem, hogy - csinálhatom just for fun is.
Csak az a baj, hogy magamat ismerve két lehetséges kimenetelt látok, statisztikai valószínűség szerinti sorrendben:
- 2%: veszünk nekem egy keyboardot, én reális elvárásokat támasztok a fejlődésemmel szemben és kigyógyulok a depressziómból naponta egy órát gyakorlok, hogy néhány év múlva közepesen bénán, de elfogadhatóan el tudjak játszani néhány számomra kedves kis számot;
- 98%: veszünk nekem egy keyboardot, én kábé három napig lelkesen nyomkodom, majd mivel a negyedik nap végére sem tudom eljátszani a Holdfény Szonátát, kidobom az egészet az ablakon és visszafekszem a földre sírni.
@Adam Ellis
update 16:28
nevermind, megrendeltük
nevermind, megrendeltük
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése