Újra itthon

Sok minden történt a budapesti egy hétben, mínusz egy fog, két színház, sok kis találkozás, egy új tetoválás, húsz perc sorbanállás szavazni, de milyen mértékegységben méri az ember az elveszett hitét?
Magyarnak lenni nem szégyen, de most valahogy nem is dicsőség.

Fene sem gondolta volna, hogy a hét legnagyobb vesztesége nem az lesz, hogy a szüleimnél felejtem a kulcscsomómat a lakás- meg kocsikulccsal, haha.

Más: hiányzott nagyon a biciklim, annyira, hogy a hét alatt egyszer biciklizéssel álmodtam és szomorkodva ébredtem.

Megint más: elkezdtem az IELTSre felkészülni, hát jaj, elszoktam én a tanulástól. Ugyanitt lövésem nincs, hogyan csináltam végig az egyetemet*, amikor a koncentrálóképességem időtartama minden túlzás nélkül úgy nagyjából öt perc. 

*mondjuk ja, hat év alatt egy négyéves képzést, lol.