Manapság

Manapság nem voltam túl aktív, aminek az oka egy úgy egy-másfél hónapos depresszív epizód volt. Egyszer csak, gyakorlatilag egyik napról a másikra minden életöröm elhagyott, semminek nem volt értelme, a mélyponton pánikrohamot kaptam az irodában és az egyik munkatársamnak kellett lekísérnie a parkolóba mély levegőket venni, szóval nem voltak jó idők.
Aztán ahogy jött, el is múlt, minden figyelmeztetés nélkül.
Azóta újra minden szupika.

Megvolt a hetedik házassági évfordulónk, sajnos pont ennek az epizódnak az árnyékában.

Betöltöttem a harminckettőt, még a munkatársaim is megünnepelték, kaptam sütit, csokit, kártyát, két menedzserem énekelt nekem, teljesen meg voltam hatódva.

Szülihetem lezárásaként elmentünk tegnap kirándulni, én random kiválasztottam egy útvonalat komoot-ról.
Egy igen embert próbáló öt és fél óra után, ahol volt minden, olyan meredek emelkedők, hogy négykézláb másztam fel, útvonalat elálló tehéncsorda, "BEWARE OF THE BULL", cuppogás a sárban, az utolsó kilométert már mindketten magunkba mélyedő és befelé koncentráló csendben töltöttük - hazaúton, a vonaton Medvegy megnyitotta újra az oldalt, és kiderült, hogy az útvonal szintje "Expert Hiking Tour", és "very good fitness required. Mostly accessible paths. Sure-footedness required".

Nagyon szeretek most dolgozni, és kezdek talán kicsit veszélyesen kötődni a munkatársaimhoz. Mármint úgy veszélyesen, ami rám amúgy jellemző és ami miatt korábban tovább maradtam fos munkahelyeken, mint kellett volna.
Ami itt viszont új: míg korábban a kedvenc munkatársaimmal határozottan és biztosan tudtam, hogy csak a munka tart minket össze, amiről panaszkodtunk és ventilláltunk egymásnak, itt az aktuális kedvenc munkatársaimmal a munka mellékes, amolyan szükséges rossz, amit mellesleg el kell végeznünk, és szívesebben beszélünk bármiről másról. Sokkal felnőttebbnek érzem ezeket a kis kapcsolatokat, és nagyon remélem, hogy tartósabbnak is bizonyulnak.

Do people actually... like me..?

Visszamentem a kávézóba (még mindig többnyire ingyen kapom a kávét, kivéve ha a főnök van bent, de még ő is ad kedvezményt), és állítólag a seggfej vezető barista srác azóta emleget, hogy hiányol, mert milyen jó volt velem dolgozni, megbízható voltam és mindig jó volt a kedvem.
Hah.

A mostani főnököm nosztalgiázott, hogy az interjúm után kijöttek a meeting teremből az ő főnökével, összenéztek és megállapították, hogy 'SHE'S ADORABLE', szóval kellek a csapatba.

Nemrég BFF-nek elmeséltem az előző bejegyzés lelki nyomorát, mire tegnap részegen hangüzeneteket hagyott, hogy nehogy egy pillanatig rosszul érezzem magam, mert én minden társaságnak a lelke vagyok, és ahol nem értékelnek, az a társaság olyan is és egy pillanatig se bánjam. Lényegében Medvegy 9 éves beszéde, csak cukibb.

Leírom ezeket a kis dolgokat, mielőtt elfelejtem.

why am I like this

Mint kiderült, Nagydumás munkatárs szokott időnként kirándulásokat szervezni néhány másik munkatárssal, és az aktuálisra elhívott engem is.

Én előtte: jézusom jézusom tuti csak udvariasságból hívott, biztos utálni fognak, biztos én is utálni fogom őket, szörnyű lesz, kínos, szörnyű szörnyű

Én közben: this is fun :)

Én utána: jézusom jézusom biztos utáltak, szörnyű volt, kínos, szörnyű szörnyű, mennyire fog majd fájni, ha látom hogy szervezik a következőt és engem nem hívnak majd, mert szörnyű volt és utálnak.

Blabla

Kezdtem nagyon beledepressziózni az If this is a man-be, szóval gondoltam ideje egy kis szünetet tartani, mielőtt folytatom a Truce-t - és mi mással, mint a Nyugaton a helyzet változatlannal? Komolyan, miért vagyok ilyen hülye, magyarul olvasom, és majdnem elbőgtem magam meló közben (ahol olvastam - már véglegesítettek, említettem már?).

Az egyik kedvenc munkatársam (be kéne mostmár mutatni őket, elég nagy hatással vannak az életemre) folyton zongorázik a csoportszobában, és ez olyan szinten felpiszkálta a zongoravágyamat újra, hogy leporoltam a zongorát, vettem kezdő könyvet, és kértem ajánlatot zongoratanártól innen nem messze. Faszomat, komolyan.

(aztán mivel a jelentkezéskor meg kellett adni az életkort és a hátteret az adott hangszerrel, én meg beírtam a tényeket, hogy 31 év és abszolút kezdő, ma kerestek a zeneiskolából először emailben majd telefonon, hogy csak csekkolják, de biztos magamnak kérek időpontot..?)

Én és M. régóta beszéljük, hogy el kéne menni Londonba színházba, múltkor végre el is jutottunk addig, hogy foglaljunk vonatjegyet, szállást meg színházjegyet, és Augusztus végén megyünk az Operaház Fantomjára. Juhú!

Meghirdettem két cipőt vinteden, az egyik már elkelt, a másik foglalózva van holnapig. Most lényegesen felkészültebb voltam, mint a múltkor, vettem az egyfontos boltban zacskókat, és nyomtatni is tudok ingyen a melóban, és hát ez így meglepően simán megy. Rákaptam az ízére, szerintem holnap feldobok még ezt-azt.

Ugly or just not photogenic - an essay, a novel, and a 3 season long series, made by me

- Én amikor látom magam a tükörben: Te jó ég, hogy lehetek ilyen szép, ez hogyan legális egyáltalán. Ezt az arcot angyalok öntötték és örökké hálás lehetek érte nem csak én, hanem a környezetem is, amiért megáldom őket vele. I am perfection. I am greatness.

- Én amikor készül rólam egy fotó: Miért ver engem az ég egy ilyen szörnyen deformált arccal. Az utcán valószínű csak azért nem hánynak vagy köpnek le a járókelők, mert azt hiszik, egy iszonyú balesetben torzult el így a fejem.

Az igazság valószínű a kettő között van, de eléggé megvágta az önbizalmam, hogy egy napon intéztem el a jogosítványhoz a kötelező ID fotót (erről főleg nem akarok beszélni, de legalább folyamatban van a jogsim honosítása - négy év után), aztán később a boxról ismert társasággal mentünk bottomless brunchra, ahol elég sok fotón szerepelek, és hát a hunyorogva okéstól a szörnyűségesig terjedő skálán van itt minden.
Mindenesetre ideje ráfeküdnöm a testem kibikkantására, mert ez csak egyre rosszabb lesz, haha. /kenem fel sírva a retinolt/

A hét amúgy elég aktív volt, Angol Anyánk és Apánk, vagyis M. és A. covidosak lettek, amiről teljesen megfeledkeztem, hogy még egy dolog egyáltalán. Megmaradnak, csak elég nyomorultak szegények. Mi jelenleg úgy tűnik, nem kaptuk el.

Háromszor voltam boxon, holnap megyek negyedjére, mi történik itt. A fent említett outingot az edző kezdeményezte, 27en voltunk végül, alig ismertem meg az embereket normálisan felöltözve, nem csatakosra izzadva, és jól felbasztam magam rajta, miért ilyen kikúrt hangos a zene az ilyen helyeken, ez nem egy faszom klub, alig hallottam a mellettem zajló beszélgetést és most fáj a torkom a sok kiabálástól. Ezt leszámítva jó volt.

Meló meg meló, nem kicsi kő esett le a szívemről a véglegesítéssel, de közben meg valamiért über paranoid lettem, hogy biztos most fogok elkövetni valami gigászi baklövést, amitől leírnak idiótának és mindenki meggyűlöl. De hát ebben a háztartásban mi fizikailag képtelenek vagyunk a lecsihadásra, szóval ez van.

A héten ütöttük be a negyedik költözési évfordulónkat, basszus hogy szalad az idő.

Végleg

Az egész hétvége csendes, de folyamatos háttérzaját biztosította a szorongásom, hogy jaj mi lesz a ma délutáni próbaidő végi meetingen - a nap folyamán ez egyre erősebb mellkasi szorítássá és figyelmetlenséggé vált, három emailt is vissza kellett hívnom, mert elbasztam apróságokat.

Aztán persze lófasz nem volt, minden szép és jó, ők is elégedettek velem, csak így tovább.

Szóval végre valami, ami miatt teljesen jogosan szorongtam - ja nem.

Anti Párizs-szindróma

Nem romantizáltam Párizst soha - érdekelt azért Franciaország, de nem túlzottan, nem véletlenül nem voltunk ott eddig. De amikor legutóbb hazamentem, én és BFF sétáltunk a Wesselényi utcában és beszélgettünk, hogy kéne valahová menni együtt, és a lehetséges városok között feljött Párizs is, én meg megvontam a vállam, hogy OK miért ne.
Aztán pár hete home office-ban voltam és BFF írt, hogy akkor most mi legyen, ötleteltünk, tervezgettünk, számba vettük a lehetőségeinket, nem sokkal később megvolt a vonatjegyem Párizsba.
Izgatott voltam és vártam, mint minden utazást, de lelkes azért annyira nem voltam, nem is néztem utána igazán, amit így utólag azért bánok.

Vasárnap éjjel érkeztem, szóval BFF felvett a vasútállomáson, beültünk egy véletlenszerűen kiválasztott 'kávézóba', körülöttünk mindenki elképesztően stílusos volt és dohányzott, én meg kortyoltam életem legfinomabb pinot noir-ját és be kellett vallanom, hogy oké ez nem rossz.

És ezt utána még sokat ismételgettem, amikor sétáltunk a kis utcákon, egyszerre éreztem magam Bécsben és Budapesten, és milyen vicces már, hogy egészen jól elboldogultam az egy év Duolingós franciával? (beszélni nyilván nem, de a fontos feliratokon meg a menün elnavigáltam)

Vonatozni meg még mindig nagyon szeretek, szóval vicces volt, amikor itthon szorongva feltöltöttem a kindlimet tíz könyvvel mert jézus biztos unatkozni fogok, erre pislogtam kettőt és már ott is voltam.

Ja meg London is király, de azt már tudjuk.

Apróság, jövőhéten hétfőn lesz a próbaidőmet lezáró? átbeszélő? megvitató meeting. Főnök rámkacsintott a legutóbbi 1:1ünkön, hogy nem mondhatja hivatalosan, de ő a helyemben nem aggódna - nyilván aggódom. Majd lecsihadok, ha hivatalosan és írásban látom.

Ma céges "fun day out" volt, gondolom mondanom sem kell, hogy már tegnap szarul aludtam miatta: egy az egyben osztálykirándulás hangulatom volt, amikor nincs menekvés, egész nap össze vagyunk zárva, és jópofizva csapatot kell építeni. Annyi szerencsém van, hogy már nem vagyok 13, szóval pakoltam be fejhallgatót meg könyvet, hogy ha túlstimulál a helyzet, egyszerűen fogom magam és elvonulok egy kicsit.

Aztán persze minden okésan sült el, egy ponton voltam csak kicsit felbaszva, amikor összeálltunk az egyik, kicsit introvertáltabb munkatárssal, hogy akkor megejtünk egy kis csendespihenőt egy leterített pokrócon - erre nem követett minket mindenki, és nem sokkal később az egész csapatunk ott dumált a fejünk felett?

Mindenesetre amikor nem sokkal később egy másik munkatárs felajánlotta, hogy akkor ő meglép, van még a kocsijában hely, ki akar jönni, rárepültem a lehetőségre és csak úgy porzott utánam a föld a parkolóba rohanva. A kocsiban a kínos csendet elütve még elővettem az "az emeletes buszok ijesztőek" és a "a körforgalmaknak semmi értelme" stand up számaimat, hogy aztán hazaérve biciklire pattanjak és elmenjek 15 km-t tekerni meg a Trent partján ülni és nézni, hogy úszik el a dinnyehéj, mert JÉZUS MÁRIÁM de elfáradtam és a tököm telelett az emberekkel.

Amúgy Medvegy is hazaért időközben, szóval helyreállt a rend a családban, a macska sincs már teljesen kiakadva.

Dolgok, amiket csináltam, amíg a férjem hitvány módon magamra hagyott

- Voltam kétszer boxon, és az edző megdicsért, hogy jó látni, hogy milyen sokat fejlődtünk.

- A macska teljesen kiborult, hogy az otthon ülős ember nem ült folyton otthon, néha a tököm tele volt vele, most is úgy írok, hogy az ágyon hasalok, ő az mellkasom-állam alatt, és gépelés közben nyalogatja a csuklómat.

- Elvittem magam egy randira a könyvtárba, három órán át ültem az egyik sárga fotelben, olvastam, kávéztam, Sonata Arcticát hallgattam (nyilván régit, nem az új albumot) és közben néztem az ablakon át a szakadó esőt. Rég éreztem ilyen fokú elégedett boldogságot.

- Vettem szatén anyagot, mert olvastam, hogy a szatén párnahuzat az fényes haj, ránctalan fej és az örök élet titka, és varrtam magamnak egyet. Varrok majd még egyet, a maradék anyagból hajgumikat is csinálok, meg lehet egy kis szatén topot is - csak jelenleg gyűjtöm az erőt, mert ki gondolta volna, hogy a szatén csúszik, mint a fene, vagyis gyötrelmes kézzel varrni.

- Vágtam a hajamból, nem sokat, csak kicsit fazonra meg szinteztem. Ha megunom, lehet lecsapom vállig.

- Leporoltam a zongorát és rendeltem egy kezdőknek szóló tankönyvet. Jövő ilyenkor már Sabaton számokat akarok játszani.

- Este unatkoztam, szóval átrendeztem a nappalit és rendet raktam a hálóban/malac szobájában. Medvegy nem volt annyira lelkes, amikor közöltem, hogy rendelhet hosszabb HDMI kábelt, mert a régi nem ér el a tévé új lokációjához. 

Grass Widow

Kijött egy új Nightwish szám, és rádöbbentett, hogy még mindig ők a kedvenc zenekarom, akik pontosan a lelkem frekvenciáján játszanak.

Medvegy hazautazott Budapestre, szóval most egyedül leszek szerdáig. Az első két nap eddig szupika, dokumentumfilmeket néztem, túlárazott Lushos fürdőbombákkal kádaztam, előtte meg sérvet kaptam, amikor egyedül cipelhettem haza a tízezer kiló macskakaját.

Meg nem tudtam aludni éjjel, mert nem volt kihez hozzábújni.

Kezdek egyre jobban összebarátkozni az egyik introvertált munkatárssal, meglepő dolgokban és teljesen váratlanul rezonál össze az ízlésünk, jelenleg egy általa ajánlott könyvet olvasok és imádom (másik epik példa: hétfőn a team meetingen ő zongorázott a háttérben, egyik dallamot a másik után, amikor az egyikre felkaptam a fejem, hogy "ez az Elfen Lied?"), aztán meg tök szerencsétlenül érzem magam, amikor munkaidő végén ahelyett, hogy elrohannék, megállok az asztala mellett és megvárom, amíg elkészül, hogy együtt sétálhassunk ki az épületből, hogy JÉZUS MÁRIÁM most magában biztos a háta közepére nem kíván.

Aztán persze Medvegy meg Angol anyám is jól letoltak, hogy ne legyek már ilyen. Faszom a néha már kétszínűségbe hajlóan udvarias britekbe, akik miatt ilyen trust issue-im vannak.

Nem tudom, minek fáradtam nyári ruhák vásárlásával, amikor Angliában élek.