Nemrég láttuk Medveggyel a Mary Poppinst, és a szünetben megkérdeztem tőle, mi a vége. Nem mondta el, úgyhogy befejeztem magamnak.
Az én verziómban Mary és Mr. Banks között szép lassan szerelmi viszony szövődik: először csak félszavakkal, hosszú és beszédes pillantásokkal, majd lopott érintésekkel és csókokkal. Mrs. Banks nem látja, nem akarja látni az egyre egyértelműbb jeleket, és egy reggel, mikor megfordul a szél, és az üres ágyban felébredve csak egy rövid levelet talál a párnán, már csak meg sem lepődik.
El kell hagyniuk a napfényes, vidám Cseresznyefa utcát. Az egykori Mrs. Banks visszamegy színésznőnek, hogy mindent megadhasson a gyerekeknek, akiket nem akart és nem is szeretett soha igazán, de a többéves kihagyás és a nem túl előnyös öregedés miatt csak kisebb szerepeket kap. Jane és Michael magukat vádolják a történtek miatt: Jane önmaga ellen fordul, szánt szándékkal okozott testi fájdalommal tompítja a lelki gyötrelmeit. Egy különösen szomorú estén azonban a fájdalom múlhatatlannak tűnik, és átlépi a határt, amit mindig tiszteletben tartott.
Amikor édesanyja az előadásból hazaér, még életben van. Csak az erős reflektoroktól romló szemű asszony a vért árnyéknak, az agóniát békés álomnak véli.
Ezek után Michael nem bír többet anyjára nézni, őt okolja imádott nővére haláláért. Amint lehet, beáll a hadseregbe, hogy egy távoli, idegen ország földje igya fel a vérét. Mrs. Banks szíve kemény, mint a kő, szemtanúk szerint fia halálhíre sem rázza meg különösebben. Másnap reggel mégsem látják hazajönni. A lakása ajtaja nyitva, érintetlen benne minden, az asztalon ott a levesnek való zöldség és a visszajáró a piacról.
Többet nem látták. Senki sem kereste, senki sem hiányolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése