(előre szólok, hosszú lesz)
Medvegy előtt nem volt egy kapcsolatom sem, vele csináltam először mindent, amit ilyenkor szokás. Vele volt az első igazi randim, az első izzadt mancsú kézfogás, az első csók. Ennek oka nem az, hogy egy érzelemmentes nyomi vagyok vagy nem kellettem senkinek, hanem szimplán nem volt kedvem feladni saját csodás társaságomat valami jöttment kedvéért. Jól éreztem magam egyedül, és ezen nem akartam változtatni. Erre egyszer csak jött ő, beengedte magát az életembe, és már nem szeretném nélküle elképzelni.
(Neki több barátnője is volt előttem, de mivel ami közöttünk van, egészen kicsit más, nem zavar)
Sokáig azt hittem, minden kapcsolatban ilyen magától értetődően mennek a dolgok. Minden nap találkoztunk, volt, hogy csak annyi időre, amíg elkísért a német tanfolyamra, sőt, olyan is volt, hogy két órát ült kint az előtérben, hogy utána hazavihessen - mai napig hihetetlen vagy számomra, Ember. Egy év után úgy döntött, elköltözik: a szüleim pedig engedték, hogy az albérletkeresés átmeneti időszakában beköltözzön hozzánk (hogy ez végül másfél évig tartott, már mellékes).
Gyakran beszéltünk róla, hogy "majd ha a feleségem leszel", vagy "majd a fiunk gyerekünk". Nem kellett megvitatni, mert egyszerűen nem volt kérdéses, hogy mi együtt leszünk-e a jövőben. Mégis meglepődtem, amikor nem egészen három év után az olaszországi nyaralás egyik estéjén letérdelt elém és előkapott egy kis kék dobozkát (állítólag a teljes nevemen szólított meg volt kis monológ, de én ebből semmit sem hallottam). Egy darabig az esküvőt is szorgalmazta, de szerintem rájött, hogy nem azért fogok mellette maradni, mert utálom a bürokráciát és macerás lenne beindítani egy válópert, és már nem tűzünk ki bizonytalan időpontokat: majd, ráér (de már mindkettőnk bevonulózenéje megvan).
Különben is, imádom, amikor meghallom, hogy mások előtt a menyasszonyaként hivatkozik rám.
Lassan egy éve lesz, hogy teljesen külön élünk, saját bejárati ajtóval, számlákkal, hűtővel és macskával. Nem mindig könnyű, leginkább azért, mert én néha nehezen kezelem saját magam, de őt állítólag még az sem zavarja, hogy velem együtt járnak a démonaim is.
Imádom, hogy egész nap írogatunk egymásnak, amint végez a munkahelyén, mindig felhív, és akkor se nyír ki, ha hajnali kettőkor tör rám a beszélgethetnék. Imádom a szokásainkat, a megszokott szófordulatainkat, vagy amikor a párbeszédeink hümmögésekből és nyávogásokból állnak. Imádom a humorát, hogy képes megnevettetni, sőt, a fárasztó szóvicceit is. Még azt is szeretem, amikor hazaérve az egyik lábán félig lehúzza a zoknit, álmában is azonnal átölel, és képes bocsánatot kérni, ha álmomban valami mocsokságot csinál.
Ha belegondolok, mennyi ember van a világon, elképesztően szerencsésnek találom magunkat, hogy megtaláltuk egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése