Ugyan szép hosszú lábaim vannak, jócskán meg vagyok áldva cipelendő súllyal, és a tüdőkapacitásom is kb. a fele egy normális emberének.
(plusz az utóbbi időben a kondim is rég látott mélységekbe zuhant, de ez már csak mellékes)
Szóval ha én futok, az nem igazán az élvezetről szól - hanem a küzdelemről. Persze, kapok vissza endorfint rendesen, de ez ritkán kárpótol a táv 90%a alatt érzett szenvedésért.
Akkor miért is futok?
Mert hülye vagyok.
Meg mert szeretem a pólókat, amiket a versenyeken adnak.
5 km-t futottam ma, és szerintem jobban nyűglődtem, mint akik maratont futnak holnap. Minden bajom volt, párszor bele is sétáltam egy kicsit, de tényleg nem sokat, és ennek egyetlen oka van: a közönség. Valahányszor hagyni akartam a p.csába az egészet, elmentem valaki mellett, aki megtapsolt, integetett vagy csak bátorítóan mosolygott, én pedig előhalásztam valamiféle rejtett erő- és akarattartalékot, és mentem tovább.
És a végén valóban büszkén vettem át az érmet, mert lehet, hogy a mezőny végén futottam be, de most átéltem a közhelyt, és egy kicsit legyőztem önmagam.
A 200 forint meg ment a perselybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése