Aztán elkísértem anyukámat orvoshoz a térde meg annak fájása miatt (szó szerint, mert alig tudott járni), és még a rendelőbe is bekísértem, az orvos legnagyobb vigalmára.
(Anyukám a tipikus anyamedve, az a fajta, aki más gyerekeket terrorizált, tanárokra borogatott asztalokat meg orvosokra rúgott ajtókat, ha rólam volt szó - de amikor saját magáról, olyan lesz, mint egy simlis kislány: először is addig tagad, amíg már nem tud normálisan létezni, aztán pedig ha el is megy orvoshoz, képes elsunyulni első körben a tüneteit, aztán a terápiát is.)
A doki szerencsére rendkívül alapos, türelmes és jófej volt (surprise, magán doki), és legutolsó körben akkor nyert meg magának, amikor mondta, kérjen beutalót vérvételre a háziorvostól, én pedig diszkréten megjegyeztem anyukámnak, hogy akkor kérjen nekem is D-vitaminra receptet: mire felkapta a fejét és megkérdezte, én mit szoktam szedni, megbeszéltük, ajánlott helyette mást, és végül anyukám nevére írt fel egész télre. Hogyan nyerjünk magunknak visszajáró beteget.
Amúgy a vége az lett, hogy anyukámnak alig van porc a térdében, bepróbálkoznak a hilauronsavas injekcióval, de a doki szerint nem árt barátkoznia a protézis gondolatával.
Ennek tudatában elkezdtem porcerősítőt szedni és újra jógázni (utóbbi vicces, régen jártam egy évig és szerettem is meg akkor elértem a lábujjaimat, erre rossz látni, hogy ami régen ment, most nagyon nem). Azt hiszem, ha lehet választani, a szüleim korában inkább szeretném a szélcsatornás-repkedős opciót választani, mint az ortopédiára sántikálóst.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése