Longboi belájkolta a képemet róla

Négy óra múlva állásinterjú, már értem, miért nem csinálnak emberek ilyet gyakran, ez kurvastresszes. Felváltva beszélem le magam a melóról, hogy nemisérdekel meg amúgyistúlmesszevan, meg vizualizálom magamat, ahogy végigsétálok az NHSes badge-emmel a kórházi folyosón (kilakkozott körömmel!). Végigkérdeztem a barátaimat, mit várjak egy ilyen interjún, mindenki megnyugtatott, hogy sztenderd "hol látod magad öt év múlva" meg "mondj magadról három negatív tulajdonságot" típusú kérdések várhatóak, nem olyan, hogy "van egy beteg, aki 100 kiló és 164 centi, de csak fél lába van, diabos, szívbeteg, fél veséje van és terhes, milyen étrendet írna neki? ja és mellesleg allergiás a kazeinre és nem szereti a piros színű ételeket".

Más.

Még mindig emlékszem tavaly, amikor kiröhögtük Medvegy brit kollégáját, aki kánikuláról meg arról panaszkodott, hogy nem tud aludni a melegben, amikor húsz fok fölé ment a hőmérséklet - és most itt vagyunk, 26 fok van és mi szabályosan vergődünk, naponta négyszer szaladok el egy-egy gyors zuhanyra és még a munka is vonzó, mert ott legalább van légkondi.

Ugyanitt én vagyok az a szerencsétlen, akinek meg kell gugliznia, hogyan kell csevegni, mert nem bírom már tovább a gyötrelmet. Egyre több törzsvendég próbál velem csevegni a kávégép fölött, amíg csinálom a lötyijeiket, ami iszonyúan jól esik meg tök cuki, de én közben belehalok, annyira szenvedek a kíntól, hogy hogyan kell ezt csinálni. Az ő életükben én egy NPC vagyok, de szeretnék egy szórakoztatóbb lenni.