Blogvember 24

Malac ma volt kontrollon, kivettek a felszívódó varratokat is hogy ne zavarja: le kellett fognom hozzá amíg belemásztak a szájába és piszkálták a varratot, hátha enged, az én drága kis husim csak morgott hogy nem tetszik neki a helyzet, de nem próbált elhúzódni vagy odakapni a szájában matató kezekre, a világ minden tonhalát megérdemli és még annál is többet.

Egy hét múlva megyünk vissza kontrollra megint, remélhetőleg ez lesz az utolsó mostmár.

Más, ami nem macska: holnap lesz egy interjúm egy belsős 6 hónapos QA melóra, meglátjuk akarom e egyáltalán, győzzenek meg. Egy szint feljebblépés lenne, viszont átmeneti, de akkor is végre valami más - manapság egyre nő a kétségbeesésem, pár hete hirtelen elkezdtem rettentően unni amit jelenleg csinálok, nagyon szeretnék valami újat. A több fizu meg csak még jobban esne.

Blogvember 22 I guess

Esküszöm akartam csatlakozni, de mióta összeköltöztünk úgy érzem, az idő kicsúszik a kezeim közül - és semmi köze ahhoz, hogy a daily commute-om húsz percről közel két órára nőtt; nem vagyok fent éjfélig minden nap mert a Brit Fiú faszkalap macskája hajnali háromtól próbálkozik hátha az arcunkba nyávogás felgyorsítja a reggelit; állandóan rajtunk van a mehetnék szóval bizonyos heteken weekly screen time-om a laptopomon ZÉRO; a maradék időmben meg csak döglök a kanapén és görgetem az instát/vintedet.

De úgy egy hete feltűnt, hogy a malac furán eszik.
Először azt hittem, csak a kaja textúrájával van valami, de amikor többszörös kajacsere után is fennállt a probléma, elvittük állatorvoshoz, és kisült valami fogászati probléma amire ott kellett hagynom mert altatják hozzá. Búcsúzáskor zokogtam, hogy próbáljon meg nem meghalni, nap közben kb óránként hívtam a recepciót, hogy van - nem tehetek róla, de Dorci óta nem tudok nem túlaggódni problémákat a malac egészségével kapcsolatban, mert már tudom, hogy a rémfantáziám, hogy a macskának valami apró baja van, elviszem az állatorvoshoz, és hazajövök egy üres macskahordóval - ez nem valami torz rémkép amit csak a szorongásom kreál és pf ilyen úgysem lehetséges - mert már megtörtént.
Mindegy, a lényeg hogy visszakaptam az én édes csiripelő kis malackámat, három fogacska bánta a kalandot, meg 950 fontom (bárcsak viccelnék), és azóta Brit Fiú tonhallal meg apró darabokra tépett sonkával eteti, mert 'she's a cool girl and I like her around'.

Én meg két napig itthonról, ágyból dolgoztam (vagyis inkább "dolgoztam"), mert csak úgy volt hajlandó aludni, ha hozzám bújt. A hét végére nem volt túl tiszta a lelkiismeretem, mert ebben a két napban nem sok munka került elvégzésre, de szerencsére senkinek nem tűnt fel mert kaotikus időket élünk a melóban, régi managerem feljebb lép egy jobb poziba és már nem érdekli semmi, az új meg még nem tudja, mi történik.

Szóval - visszatérő megaposzt sok fotóval

Jövőhét péntekre béreltünk egy kisbuszt meg vettünk ki szabit A Brit Fiúmmal, Aki Régen Nagydumás Munkatárs Volt (előző részek tartalmából meg azoknak, akik lemaradtak az azóta törölt bejegyzéseimről), esküszöm fogok találni neki új meg rövidebb nevet is - szóval segít összeszedni a szarjaimat meg a Malacot és összebútorozunk. 

Kint fogok lakni halál picsáján, ami miatt sejthetitek milyen lelkes vagyok*, de lesz kertem, saját dolgozószobám és kis háztartásunkban több lesz a macska mint az ember, szóval na, nem lesz annyira szörnyűséges.

*Kb egy angol Csepelt kell elképzelni, de egy gyengébb pillanatomban konkrétan elkezdtem neki zokogni (!) bent az irodában (!!), hogy nem NEM AKAROK A HALÁL PICSÁJÁRA KÖLTÖZNI, szegény nem győzött nyugtatni, hogy annyira nem is a halál picsája, jár busz meg villamos, meg amúgy is szívesen hoz-visz ahová szeretném, és csak a reputációja rossz a környéknek - de ettől még konkrétan végigmentem a gyász stációin. Vidéken meg Zuglóban nőttem fel, annyira élveztem, hogy végre közel lakom a belvároshoz... na mindegy.

Medveggyel még mindig jól megvagyunk, környezetünk-mindenki teljes döbbenetére, anyám kb hetente kérdezte óvatos-fátyolos hangon, hogy "és, Dáviddal hogy vagytok..?", én meg mindig röhögve mondtam, hogy jól, ennél jobban elválni már nem tudunk. Mármint papíron még együtt vagyunk, de na, értitek. 

Amúgy tud róla, áldását adta ránk, csak a csöpögős részletekre nem kiváncsi. Egy nap talán egy találkozó is összejön, csak hát az azért még korai meg kínos lenne.

Az elmúlt hónapokban volt amúgy minden, többet sírtam szerintem az utóbbi fél évben, mint eddigi életemben összesesen. A legmélyebb mélypont az volt, amikor az irodából haza kellett mennem két óra után, mert egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást - szegény Brit Fiú aznap otthonról dolgozott, teljesen bepánikolt, beteget jelentett ő is, kocsiba pattant, összeszedett és együtt töltöttük a nap hátralevő részét. Hihetetlenül kiegyensúlyozott ember, és mellette még inkább egy érzelmi hajóroncsnak érzem magam, főleg most, de most komolyan, ez az egész részben az ő hibája is, ez a minimum.

BFF szerint nem voltam elég ideig szingli és nem volt időm az önfelfedezésre, ezt most próbálom bepótolni. Próbálok befelé figyelni, magamat priorizálni, és lassan, de tanulok. Jobb későn, mint soha. Csak hát DIY-ban kell megoldanom, mert ha a pénz az egyik jelentős stresszforrásom, nem gondolom, hogy jó ötlet lenne egy nagyobb összeget kivérezni hetente terápiára.

Sokat jövünk-megyünk amúgy, amit imádok - várost nézünk, hegyet mászunk, vidámparkozunk, epret szedünk, van kis Holiday Fund-unk ahová minden hónapban félreteszünk, meg egy lista a telefonján ahol írja, miket kell csinálnunk együtt, belehalok, olyan cuki. Legutóbb Wales-ben voltunk, megmásztuk a Snowdon hegyet, egy ponton azt kívántam, bárcsak rám esne egy szikla és véget vetne a szenvedésnek, de megcsináltuk. 

Gyűjteményem van fotókból, amiken leteremt szemtelen madarakat.

Mi van még... meló, nem rúgtak ki továbbra sem, sőt, a mai meetingen a menedzseremmel megbeszéltük, hogy milyen jól teljesítettem ebben az évben eddig, szeretne látni fejlődni és áldását adta rá, hogy cégen belül jelentkezzek jobb pozikra, adott tanácsot meg kidolgoztunk egy tervet, hogy rá tudjak feküdni az év második felében, ha kicsit lenyugodtak a kedélyek. Szeretnék előrébb lépni már, egyrészt unatkozom, másrészt pénzparáim vannak és hát jól esne a lelkemnek egy kicsit magasabb fizu.

Szóval ennyi.

Mostantól írok amúgy rendesen, mert most kezdem érezni, hogy végre nem survival mode-ban vagyok, hanem én vagyok, úgy igazán.

Kultúrsokk

Öt év Anglia után még mindig meg tud lepni, hogy visszaviszek valamit a boltba és probléma nélkül visszakapom a pénzem csak azért, mert nem vagyok elégedett azzal a valamivel. És nem kell bizonygatnom meg erősködnöm, mert még én ne haragudjak, amiért ilyen kellemetlenségnek tettek ki.

Ugyanitt hogy fordítom angolra, hogy 'pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el'?

Hamis gulyás olasz tésztával

Nem tudom, mit csináljak ezzel a bloggal. 

Akarok írni, de nem tudom, nem megy ugyanabba a blogba, ahová éveken át írtam a kalandjainkat Medveggyel (naplót is újat kezdtem nemrég). Viszont új blogot sem akarok kezdeni, mert ez a kis hülye blog már a részem, szeretem, ez van. A tegnapi posztom kilövése után olyan kényelmetlenül éreztem magam, vissza is raktam piszkozatba minden olyasmit. Szörnyen hülye helyzet, amiben továbbra is világgá akarom kiabálni, mi jár a fejemben meg mi történik velem, de közben meg nem akarom, mert nyomaszt a kitárulkozás.

Nem egyszerű ez. Azt hiszem, jól vagyok, de reggel csak elbőgtem magam munkába menet, szóval ja.

Valami lesz

Nagyon köszönöm az aggódást és a támogatást ♥︎ Szép lassan igyekszem majd visszatérni, csak nagyon fura még minden. Keresem önmagam ebben az egészben.

Medvegy most Budapesten van egy hónapig. Cincogok, kezd valóságossá válni, hogy ezt csináljuk. Azért összességében élvezem, hogy egyedül élek, csak mindig vagy háromszor ellenőrzöm a kulcsomat, mielőtt elhagyom a lakást, mert már nincs aki visszaengedjen, ha elfelejtem. Amúgy naponta beszélünk, én aggódom érte, hogy hülyeségeket csinál, és most csak egy kicsit sírok, ahogy ezt írom. 

Azt mondta, annak érdekében hogy barátok tudjunk maradni nem olvassa többet a blogomat, de azért várok még egy kicsit, mielőtt elkezdek írogatni más dolgokról is. 

Mindenesetre rádöbbentett, milyen elképesztően kényelmes és biztonságos életet éltem eddig, amikor hirtelen kirántom a saját lábam alól a szőnyeget és döbbenten állok, hogy wow.

A Nagy Bejelentés

Bocsánat a rádiócsöndért, de kivételesen okom volt rá. Béna vagyok ilyenekben, szóval itt van: Medveggyel még Decemberben úgy döntöttünk, hogy elválnak útjaink.

Nem szeretném jobban kifejteni, de valamennyivel tartozom, elvégre elég sokat regéltem itt magunkról, így fair. Röviden:

- Közös megegyezéssel és teljesen békésen történik a dolog.

- Augusztusig van szerződésünk a lakásra és ki van fizetve a lakbér, szóval még együtt lakunk, csak külön szobában alszunk.

- Medvegy tavasszal visszaköltözik Magyarországra egy hónapra, hogy kitalálja, melyik országban szeretne élni a jövőben. 

- Én mindenképpen itt maradok Angliában.

- A fentiből remélem lejön, hogy nincs nagy dráma a háttérben, nem volt megcsalás vagy tányérdobálós veszekedések, és mivel továbbra is nagyon szeretjük egymást, meghozni sem volt túl egyszerű a döntést. Maximális tisztelettel viselkedünk egymással és barátok maradunk a jövőben.

- Hogy vagyunk? Kicsit szomorkásan, elvégre nem így tervezte egyikünk sem, de összességében és a helyzethez képest jól. Sokat röhögünk a helyzeten meg egymáson*, aztán néha nekikeseredünk kicsit, de na, tizenhat év az tizenhat év.

Szóval ez van.

Amúgy kivel mizu, miről maradtam le? :D

*pl. azon, hogy egyből kaptam egy 90 fontos késedelmi díjat a rám frissen átírt kocsira, amire Medvegy többször figyelmeztetett, hogy ne felejtsem majd el befizetni.

Come with me yeah come with me in my little limousine

Idén hirtelen és lesből csapott le rám a karácsony, tegnap döbbentem rá, hogy teljesen megfeledkeztem az ajándékokról (konkrétan három emberrel ajándékozunk csak, szóval ez művészet), nem készültem fel lelkiekben a sütés-főzésre, azt alig tudom, melyik napokon kell dolgoznom és melyiken nem. Szégyen ez, szégyen.

Ha már szégyen, közeleg az első évfordulóm A Banknál, szóval vicces volt, hogy egy napon kaptam az emailt arról, hogy úton van felém az ajándékcsomagom az alkalomra, mint amikor a menedzsereink megálltak mellettünk Nagydumással, hogy legyünk kedvesek követni őket egy meeting terembe - gondolom senki sem lepődik meg, újra le lettünk teremtve, hogy legyünk már kedvesek kevesebbet pofázni, vagy legalább kevésbé feltűnően. Megígértük, hogy mostantól jó gyerekek leszünk, majd amikor halálra váltan visszasétáltunk az asztalainkhoz és elmondtuk a többieknek, mi volt, nem akarták elhinni, hogy nem viccelünk. Fuck my life.

Azt meg meséltem, hogy a félmaratonra összekészítettem magamnak egy fasza playlistet, meg letöltöttem a két kedvenc youtube videómat hangfile-ban, hogy ne unatkozzak a három óra alatt, erre mit hallgattam egész végig a három óra alatt..? 

Chatterbox

Vasárnap Stratfordba mentünk hármasban A Fiúkkal, még mindig ámulok, milyen természetesen simultunk egymás életébe, reggel kilenctől este hatig megállás nélkül beszéltünk, néha addig röhögtem, hogy már fájt. Aztán ma Nagydumással elmentünk az ebédszünetünkben matcházni (mármint én rábeszéltem, hogy fogadja el, hogy meghívom), ahol megkérdezte, hogy ugye én nem tervezek elmenni a cégtől, mert hát Szabadbölcsész változó intenzitással, de úgy egy éve folyamatosan munkát keres, jelenleg éppen egy újabb interjúról vár visszajelzést. Megnyugtattam, hogy nem, én jó vagyok itt, és a megkönnyebbülését látva kezdtem rádöbbenni, milyen felesleges volt attól félnem, hogy nem számítok nekik.

Aztán délután odajött hozzánk a menedzsere (megszakítva az értékes beszélgetést arról, hogy kinek mi a kedvenc zöldsége), hogy vissza kéne venni a pofázásból és ideje elkezdeni dolgozni, és azóta ezen fosok, hogy lehet feleslegesen aggódunk azon, hogy valamelyikünk elmegy a cégtől, ha mindkettőnket kibasznak a picsába, mert nem tudjuk befogni a szánkat. Pedig már éppen megnyugodtam, mert a reggeli 1:1 az én főnökömmel meglepően jó hangulatban telt és kivételesen nem lett megemlítve, hogy nem kéne annyit beszélni, de lőn, csak itt vagyunk megint.

Blogvember 30. - A Fiúk

/ezt a bejegyzést konkrétan hetek óta írom és újraírom és végül mindig piszkozatban hagytam, mert féltem. így a blogvember lezárására ma úgy döntöttem, nagylány leszek és kiteszem ezt a kis plátói szerelmeslevelet az új barátaimnak - de csak azért, mert tudom, hogy nincs esélyük megtalálni és amúgy sem értenék/

Beszéltük Szabadbölcsésszel, hogy hogyan is kezdtünk mi beszélgetni, amikor mindketten introvertáltak vagyunk és csak akkor nyitunk valaki felé, ha az illető teszi meg az első lépést - ő nem emlékezett pontosan, de én igen, mert én voltam az, én kezdtem először nagyon-nagyon óvatosan néha megszólítani, hogy aztán kétségek között vergődjek, hogy miért zaklatom szerencsétlent.
De ja, amúgy a fentiek miatt hónapokig ültünk egymás mögött relatív csendben.
Ő elvileg nem is emlékezett rá, mikor kezdtem a cégnél, egyszer csak feltűntem és ott voltam, és az első beszélgetésünk, amire emlékszik is, az az ominózus, amikor meghallottam Elfen Lied openinget zongorázni. Vicces volt a linkelt bejegyzést olvasni, mert azóta mellette érzem magam az egyik legkényelmesebben az irodában és már lazán odadöglök az asztalához vagy írok rá slacken vagy whatsappon valami faszsággal mindenféle aggodalom nélkül.
És nem tudom, az ő barátnője féltékeny-e rám, de Medvegy néha tesz pikírt megjegyzéseket - bocsi Medvegy, aggodalomra semmi ok nincs.

Nagydumással elég hullámzóan indult a viszonyunk - ugyan konkrétan a legelső volt, aki szóba elegyedett velem az első napomon, később random kaptam tőle egy cookie-t és összességében könnyű volt vele beszélgetni, de miután néhány beszélgetésünk lejátszódott ugyanúgy többször is és teljesen egyértelmű volt, hogy az én mondókámból nem marad meg nála semmi, leírtam magamban, hogy ő egy ilyen tipikus felszínes, saját hangjába szerelmes idióta (és amúgy tényleg az).
Ők Bölcsésszel amúgy elég közel vannak egymáshoz, hét éve egymás mellett ülnek, együtt jártak kávéért meg ebédszünetre: úgy voltam vele, ha Bölcsész ennyire bírja őt, annyira csak nem lehet felszínes meg idióta, szóval eldöntöttem, hogy beleteszem az energiát és megkedvelem.
Érdekes, hogy míg Szabadbölcsésszel olyan apró és egyenletes lépésekben engedtük egymást egyre közelebb, hogy alig lehetett a folyamatot észrevenni (és valószínű ezért nem tudja ő felidézni sem a kezdetét), ehhez képest Nagydumással minden közeledés hirtelen és robbanásszerűen történt: az egyik ilyen esemény az volt, amikor először rajzoltam faszt egy post-itre és leragasztottam vele az egere alját - a röhögésétől zengett az iroda és ha jól tudom, az a post-it azóta is a telefontokjában van -, ez a kis játék hetekre elszórakoztatott mindkettőnket, és ekkor kezdett feltűnni, hogy néha már figyel rám, amikor beszélgetünk. Egy másik az volt, amikor megállt az asztalom mellett és elhívott arra az ominózus augusztusi hétvégére kirándulni, és később én is kiváltottam még egyet, amikor szorongás helyett megbeszéltem vele valamit, ami nyomasztott és ő döbbenetesen normálisan reagált rá.

És így lett, hogy mire észbe kaptam, lett hármas groupchatünk meg együtt járunk kávéért meg ebédszünetre meg kirándulni a hétvégén, és ők a fiaim és a többi munkatárs engem kérdez, ha tudni akarják, melyikükkel mi van.