Medveggyel gyakorlunk leendő, "egyszermajd" szülőségünkre: ő béna apukavicceket gyárt, én meg gyakorlom a tükörben a parancsoló tekintetet és hangsúlyt.
De azt már tisztáztuk, hogy a fiunk fog járni karatézni, és ha ennek ellenére mégis csak csúnyán nézne rá az iskolában valaki, sorsot húzunk, és vagy Medvegy várja be egy sötét sikátorban, vagy én megyek be és súgom a fülébe dermesztően nyugodt hangon, hogy ha még egy ujjal hozzáér a méhem gyümölcséhez, gondoskodom róla, hogy megbánja a napot, amikor megszületett.
Fejben már remekül tudunk gyereket nevelni.
A karate az jó, én is eljutottam belőle zöld övig, azóta vagyok olyan menő és gátlástalan :D
VálaszTörlésÉn csak irigykedve néztem őket, engem bezzeg lovagolni és jazzbalettra vittek - előbbit imádtam, utóbbinak viszont sok értelme volt a botlábaimmal, száraz gallyhoz hasonló hajlékonyságommal és borzalmas ritmusérzékemmel:D
Törlés