A tegnapi estém és éjszakám két dologgal telt:
1: előhalásztam a régi kedvenc versesköteteimet és sírtam.
(volt egy verses korszakom, fél évnél nem tartott tovább, de ez pont elég volt ahhoz, hogy felhalmozzak egy polcnyi verseskötetet és lehessenek kedvenceim - érdekessége ennek az időszaknak: ekkor szoktam rá, hogy beleírtam a nevem a könyveim első oldalába, attól tartva, hogy egyszer lesz egy pasim, akivel összeköltözöm és aztán amikor szakítunk, le akarja nyúlni a gyűjteményem legértékesebb darabjait.)
2: Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet kapcsolatáról olvastam és sírtam.
(kedvenceim:
"Sűrűn leveleztünk, Erzsike külön is Klárával. Persze már rég csupa elhallgatás volt a kapcsolat őszintesége. Erzsike „menekült” tőlem, ezt sokszor mondta, nyíltan és képletesen. Egyetlen lázas remegés voltam iránta, ekkor tudtam meg, mi az, szerelmes levelet írni és várni. Minden érdekelt, az elhelyezése, a házigazdái, az ország, és máris igyekeztem meglátogatni: ilyen irányba forgattam nyaralási útiterveinket. Azt hiszem, hónapokig, vagy talán egy félévig is oda volt. Még a férjével érintkeznem is jólesett. Szóval, előírásosan szerelmes lettem."
és "Erzsike" válasza egy féltékeny levélre:
"Nem tudom ismételni elégszer, hogy engem nem kell félteni. Hála isten, nem szaladgál olyan sok Szabó Lőrinc a világon.")
Jó kis este volt, én így ünneplem a tavaszi szünetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése