Aztán meg rájövök, hogy fuck this shit, én más vagyok, én erre, az "uncsi hosszútávra" lettem kitalálva.
Mert ha jobban belegondolok, én soha nem szerettem az elejét: amikor a fél életem hozzá-tőle utazással telt, személyes kapcsolat helyett MSNre, SMSre vagy telefonra voltam korlátozva vagy egész napokat húztam ki dehidratáltságtól szédelegve, mert nem mertem pisilni (true story).
Sokkal jobban szeretem, hogy már ismerjük egymást, tudjuk, mit szeret a másik és mit nem (szexben is), hogy már nem csak a kezdeti vonzalom és szimpátia van közöttünk, hanem valami sokkal-sokkal mélyebb, és olyan erős köztünk a bizalom, hogy nem kell állandóan és görcsösen a legjobb oldalamat mutatnom.
És nem, nem hiányzik, hogy "nem éltem ki magam", mert bennem soha nem volt erre igény, és hacsak nem fordulok ki magamból valami agyi vérzés hatására, nem hiszem, hogy ez változni fog.
Emlékszem én is mindig sajnáltam ezt az újdonság varázsa dolgot, hogy "jaj, mikor lesz már megint ez, mennyire hiányzik", de érdekes, most egyáltalán nem. Imádom, hogy együtt lakunk, hogy ismerem őt, és ő is engem, hogy előtte már lehetek gyenge vagy beteg, mert vigyáz rám. Egyre erősödik a teóriám, hogyha tényleg megtalálod az igazit, akkor sokkal erősebb ez az érzés, mint az újdonság varázsa utáni vágyakozás, sokkal. :D
VálaszTörlésNa igen, ilyenkor fel sem merül, hogy "dehát mivan, ha van nála jobb..?", mert biztosan tudod, hogy nincs:)
TörlésSzerintem egy kapcsolat minden egyes szakasza olyan, amire jó visszaemlékezni - nem csak a legelejére, ahol kb minden szóra úgy reagáltam a gép előtt hogy úristenúristenúristen, hanem az utána következő szakaszok is: mikor felutaztam hozzá az egyetemre, mikor mindig hazakísért, az első pár napos "csak mi ketten"-élményünk, mindez egészen odáig, hogy itt vagyunk, saját házban, már nem kísér haza, hanem _hazajön hozzám_, meg még lehetne sorolni... Aztán megint jön egy következő szakasz, és akkor a mostanira gondolunk vissza úgy, nosztalgiázva, hogy milyen hangulatos is volt. Közben tünedeznek el szép sorjában azok az apró kellemetlenségek, amik az elején még jócskán voltak, pl. napi pár óra volt csak a mienk, az együttalvásokért mindig meg kellett küzdeni a szülőkkel, ha valamelyikünknek tanulnia kellett, akkor napok kimaradtak, stb. Magyarul szólva minden csak egyre jobb és jobb :))
VálaszTörlésMi is vigyorogva/elérzékenyülve emlegetjük ezeket a korai közös pillanatokat (még úgy is, hogy nekem kb. minden nagy közös elsőt sikerült elbaltáznom a romantikarontásommal), amik akkor azért nem voltak annyira mókásak... csak felértékelődtek utólag, mert hát ezek is közös történelmünket alkotják.
TörlésÉs azért akárhogy panaszkodom róla, nem adom az első pár hónapunkat:D de nem azért, mert fú de jó volt, hanem mert vele történt:)