Legyőzöm a világot

Fortepan, 09464

Ma láttam égő lakást, és egyike voltam a gyökér katasztrófaturistáknak, akik csak állnak és nézik. Egy ponton már nem csak a füst gomolygott elő az ablakból, hanem látszottak a lángok is, de valamiért nem tűnt ijesztőnek: a legerősebb érzés az volt bennem, hogy miért ácsorgok csak itt, mit tudnék segíteni*?
Több szempontból is vicces, egyrészt a reggeli előadáson többször is elhangzott, hogy a dietetikus egy segítő szakma, és ha nincs meg ez bennünk, még mindig nem késő váltani, én pedig kicsit megijedtem, hogy uramatyám rám gondol, én vagyok a híres embergyűlölő, nincs meg bennem, mehetek vándorcirkuszhoz vagy trolibuszsofőrnek.
Másrészről pont az égési sérültek diétáját tanultuk.

Viszont a tűzoltó az egyik legszebb szakma, amit el tudok képzeni.
Mondjuk korábban a mentősökre is ezt gondoltam, amíg nem volt közös órám leendő mentőtisztekkel, azóta nincsenek illúzióim.

*Biztos a szüleim rontottak el, hogy nem tudom nézni, hogy mások dolgoznak, én meg nem. Ezt éreztem a saját esküvőmön is, amikor az esemény előtt ott voltam a helyszínen még civilben és a már pakolták a berendezést meg a kaját, én meg elmondhatatlanul kényelmetlenül éreztem magam, hiába tudtam, hogy nem kevés pénzért pakolásztak helyettem.