húszhúsz

Tegnap elmerészkedtem végre edzeni először az évben, gerinctorna + stretchingre. Kicsit féltem, hogy uncsi lesz, de nem volt, a gerinc résznél izzadtam néha rendesen, a nyújtás pedig annyira jól esett, hogy a végére éreztem, hogy kellemes lenne beleolvadni az univerzumba edzőmatracba, vagy legalább aludni egy kicsit. Pedig reggel volt.
Újévi fogadalom: mostantól minden este nyújtok lefekvés előtt.

A macskák minden alkalommal teljes mértékben és abszolút felháborodnak, amikor spot ont kapnak a nyakukra, mintha nem havonta ismétlődő esemény lenne. Kicsit deja vum van a tengerimalacos időkből, amikor minden porszívózáskor olyan sivalkodást rendeztek, mintha a biztos vég közeledne - de ezektől a malacoktól azért mégis többet vártam, elvégre megtanultak kilincset kinyitni.

Amúgy nagyon szeret engem, csak itt éppen most nem annyira.

Egyre jobban hangolom magam, hogy hiányozni fog majd a suli, vagyis az egyetemista lét, hogy mindig van kivel beülni a leghátsó sorba röhögni vagy ellógni kávézni. Egyre nehezebben viselem, hogy az életemben bizonyos korszakok végérvényesen lezárulnak, hogy végre megszoktam és jól érzem magam benne, erre el is múlt, nem lesz ilyen többet soha, és most bénázhatok megint egy újban.

De közben meg nem akarok az a fajta vicces nő/néni lenni, aki a fiatalkorának divatja szerint öltözik meg hordja a haját és nem hajlandó tudomást venni arról, hogy telik az idő.
Nehéz dolgok ezek, amiken tanulás helyett agyalok.

Mindenesetre csak remélni tudom, hogy a kanken hátizsák meg a tornacipő azért még egy darabig kortalan darabok maradnak.