És én komolyan azt hittem, minden egy csapásra jobb lesz, ha elköltözünk. Ha ha.
Sokáig lamentáltam, mennyire teregessem ki ezeket a dolgaimat: nem szokásom a nyomorommal figyelmet koldulni, de sunyulni sem szeretnék, vagy előadni, hogy minden szupika. Kicsit még mindig nem tudom, hol húzzam meg a határt, ami még belefér egy nyitott énblogba, de ez az életem egy akkora részét tölti ki mostmár, hogy egyre erősödött az az érzés, hogy mellébeszélek és kerülgetek valamit.
Szóval a mentális egészségem nagyon nem oké manapság.
Tény, hogy évek óta nem igazán vagyok a helyzet magaslatán, és amilyen szerencsém van, még pont találtam magamnak pszichiátert, akivel végre sikerült megnevezni a problémámat, de tényleges kezelésre a lockdown, majd az államvizsga miatt nem jutott idő. Most pedig nagyon nem tett jót, hogy elég távol kerültem a családomtól és a barátaimtól,
egy idegen országban,
egy világjárvány/gazdasági válság közepén,
munka nélkül.
Azért tisztában vagyok vele, hogy 2020-ban kicsit mindenki alól kicsúszott a talaj és mi amúgy is nehezített terepen vagyunk, ami egy normális lelkületű embert is megviselne - de közben ezzel együtt is szerencsésnek mondom magam, mert itt van mellettem Medvegy és Angol barátaink, mindenki más pedig egy skype hívásra. És mégis.
A józan eszemmel mindig tudtam, hogy hülyeség külső faktorokba kapaszkodni ("majd biztos jobb lesz, ha: lediplomázom, elköltözünk, meglesz a lakás, itt lesz a macska, lesz munkánk"), mert a probléma a fejemben van, azt pedig jó esetben viszem magammal mindenhová, mégis folyamatosan ezt mondogattam magamnak.
Most jutottam oda, hogy nem akarok tovább várni egy távoli és homályos időpontot, nekem kell lépnem.
Mert őszintén megrémít, hogy úgy élem le az életem, hogy végig vártam, mikor lesz majd jó.
Nem tudom, mit akarok ezzel így, ilyen formában, de talán jó lesz arra, hogy számonkérhetővé teszem magam, elvégre ha már coming out-oltam, csinálnom is kell valamit.
Ez szerintem teljesen természetes. Vagy ha nem is az, de elég sok embert érint szerintem, és pontosan ugyanezeket gondolom. És valahol mindig jobb is lett akkor, amikor léptünk, tehát nem teljesen hülyeség az, hogy néha a külső faktorokon is változtatni kell, de én is érzem, hogy én magam vagyok az, amin leginkább változtatni kéne.
VálaszTörlésSok-sok kitartást, erőt, szerencsét meg miegyebet ahhoz, hogy megtaláld azt, amit keresel, lelki béke, vagy tényleges megoldások, vagy örömök a mindennapokban, amire éppen szükséged van. <3 És szerintem innen van felfele, amikor az ember már megjárta a maga mélységét:D.
Nagyon cuki vagy, köszönöm <3 rajta vagyok, majd lehet közvetítek a kísérleteimről és a reménybeli progresszióról, de innen komolyan csak fel van már.
VálaszTörlésNagyon fura amúgy, de három barátnőmmel is beszéltünk (külön-külön), és mindhárman bevallották, hogy most nem érzik magukat jól a bőrükben, és elbizonytalanodtak, merre tovább. Szóval egyrészt jól esik a bajtársiasság, másrészt... mi van most a levegőben..?
Köszi, hogy írsz erről, szurkolok, hogy sikerüljön javítani rajta, de a felismerés után már mindig könnyebb egy kicsit (nekem nagyon sokáig a külföldre költözés terve volt az egyetlen motivációm, aztán jött a vírus, borult az egész még elméleti szinten is, és most nehéz nem csapdába esve éreznem magam itt- tudom, hogy egy másik országtól ugyanúgy nem oldódnak meg a problémák, de valahol mélyen mégis ebben hittem...)
VálaszTörlésKöszönöm, rajta vagyok:)) csak hát elég nehéz kitörni a destruktív megküzdési szokásaimból.
TörlésGondolom nem vigasztal, de most mi is csapdában érezzük magunkat: nem tudunk hazamenni, senki nem tud kijönni hozzánk, a vírus miatt a munkakeresés amúgy sem egyszerű folyamata még tovább komplikálódott... de ezzel együtt is kiállok mellette, hogy ne add fel a költözést, helyre fog ez is jönni és minden megy tovább. Melyik országra gondoltál?
Skócia, Glasgow a kiszemelt, és talán ha majd egyszer végre rendeződik minden, informatikusként nem lesz olyan para állást találni... én kb. már most mennék (oké, ha múlna a vírushelyzet), barátom az, aki szakmailag profibb, de nem olyan erős az angolja, ő azért tart tőle eléggé.
TörlésSkóciába nagyon szeretnék majd elnézni, csak még tőlünk is kicsit messze van... meg hát az akcentustól is félek, még a helyit sem sikerült teljesen megszokni:D
TörlésÉs nem tudom, mennyire meggyőző, de mi is nagyon bizonytalanok voltunk az angolunkkal, de a mélyvíz sokat segített: egyrészt szó szerint napról napra, minden kis interakcióval ragad az emberre a nyelv, másrészt amikor jön egy Kommunikációt Igénylő Rettegett Szituáció, amit végül sikerül megoldani és senki sem röhög ki, az elképesztő önbizalomlöketet ad:D
Szerintem ez a pont, ahol most vagy, nagyon fontos. Nem csak azért, mert számon kérhető (mármint önmagadnak, mi nem fogunk számon kérni, az biztosisten <3), hanem azért, mert amikor jön egy hullámvölgy, erre a döntési pontra érdemes lesz visszatekinteni.
VálaszTörlésKöszönöm <3 Elég sokat lamentáltam, publikáljam egyáltalán, utána meg hogy visszahúzzam-e piszkozatba, de viszonyítási alapnak jó lesz a jobb napokra - amik remélhetőleg tényleg itt vannak a jövőben.
TörlésÉn mindig támogatom, hogy ilyenekről is legyen szó a magán blogokon (persze mindenki maga dönti el, hogy neki mennyit esik jól megosztani). Egyrészt már önmagában terápiás értéke van az író számára, másrészt... mert ez nekünk is nagy segítség. Szerintem nincsen őszintébb, jobb forrás mint a (többnyire) anonim én-blogok: nagyon sok erőt lehet meríteni mások őszinteségéből, szenvedés-, fejlődés- és gyógyulástörténetéből - akkor is, ha ezeket macskás posztok tagolják! Hogy senki ne szégyenkezzen és érezze magát egyedül.
VálaszTörlésKöszönöm, és belegondolva abszolút igazad van, nekem is nagyon sokat segített másoknál látni, hogy ők sem hallgatnak a nehézségeikről, és nem én vagyok az egyetlen, akinek nemjó - korábban főleg, amikor még rosszabbul álltam, mert még tagadtam is az egészet.
TörlésEmlékszem, mennyire meglepődtem, amikor az egyik blogger írt róla, hogy szakemberhez fordult, hogy segítsen neki, én pedig csodálkoztam, hogy az amúgy vidám kis blog íróval is lehet valami, és később mennyire jó volt látni a fejlődését. Így utólag szégyellem, de nagyon sokáig voltam szükségtelenül seggfej saját magammal: bátran támogattam mindenkit és örültem, ha szakemberhez mentek, elvégre nincs kicsi meg nagy probléma, mindenkinek a sajátja a relatív legnagyobb - közben meg magamat nem tartottam méltónak a segítségre, mert pff ez nem is valódi probléma.
Persze :) Ezen kívül a másik országba költözésben is van párhuzam, én egy éve jöttem el Budapestről, és a korona miatt fél éve én is abban a nem tervezett helyzetben találtam magam, hogy mégsem fogok annyit ugrálni, illetve mégsem lesz két életem, ami elég kézenfekvő lett volna egyébként. És most én is egyrészt csapdában érzem magam, másrészt valahol tisztábbnak is érzem a helyzetet, mert voltaképpen talán az volt a csapda, amikor ment a jövés-menés és nem kellett igazából megérkeznem. Most viszont nincs más választásom, minthogy itt legyek. Ez a klasszikus, internet és fapadosok előtti emigrációt idézi, amikor az emberek nem azért költöztek el, hogy máshol is legyenek és "majd meglátjuk", hanem, hogy máshol legyenek / kezdjenek új életet. Persze mindent nem égettem fel magam mögött én sem, de ez a szorult helyzet, hogy teljesen itt és most kell élnünk, a jelenben, most sokunk közös, furcsa tapasztalata.
VálaszTörlés