Életemben nem éreztem magunkat még annyira felnőttnek, mint ma, amikor elmentünk étterembe a szüleimmel, és Medvegy bejelentette, hogy most ő fizet.

(ez nagy dolog, mert általában a szüleimet nem érdekli a fene nagy függetlenségem: én vagyok "a kölyök", vagyis szerintük természetes dolog, hogy támogatnak mindenben és mindenhogy, vagyis anyagilag is)

Ez... ez... ezzel én annyira nem tudok mit kezdeni.
Nem készültem ilyen kellemetlen meglepetésre, Medvegynek néztem esküvői öltönyt, erre ezt a szandált találom.
A nagypapámnak volt ilyen.
Lehet erre is beruházunk, szeretném a lábujjait nézni szertartás közben.

Én: Nagyon kell pisilnem, de Dorci pont most feküdt az ölembe... nagy gond lenne, ha lepisilném a kanapét?
Ő: Nem, teljes mértékben megérteném.

(PS.: unatkozom és a lakást a lehetőségeimhez mérten már átrendeztem, most jön majd a blog.)

Imádom az illatgyertyákat, különösen ilyen búvalbaszott szép téli napokon - viszont teljesen elvesz a szép hangulatból, ha a szertartásos gyertyagyújtás egy béndzsa ALDI feliratú gyufával történik.
Úgyhogy rászántam majdnem egy órát (nem tudom pontosan, egyszer ment végig a 45 perces Subway to Sally album és az utolsó darabot csendben csináltam), és most boldogság van, meg csokis illatú illatgyertya.

(emlékszem kiskoromban, amikor legelső alkalommal csináltam ilyeneket, a nagy buzgalomban sikerült az oldalát is teljesen leragasztani. Ilyenkor rácsodálkozom, a környezetem miért tart engem értelmesnek)

Hiába hullik hatalmas pelyhekben a hó, Dorci úgy döntött, neki tavasz van, és őrületes mennyiségű szőrtől szabadul meg. Macskás ember lévén hozzászoktam, hogy mindenem macskaszőrös, de amikor fél centis szőrréteg borítja a lábam, ha rám fekszik, vagy már a teám tetején is egy szőrszál úszik, na akkor kezd betelni a pohár. 

Úgyhogy ma vettem egy kefét és nekiestem a macskának, aki döbbenetes módon élvezte: amikor a pocakját keféltem, majdhogynem a nyála csorgott és majd megszakadt, úgy dorombolt.

Most boldogság van, mert 1: egy kismacskányi szőrlabdát dobtam a kukába; 2: Dorci csillog a fényben és 3: azóta lerázhatatlanul szeret, most is alig tudok írni, mert a kezemen fekszik.

Vizsgaidőszak végének első jele: VÉGRE KILAKKOZHATTAM A KÖRMÖM.

ALKALMAZOTT BIOSZ ÖTÖS

és

VIZSGAIDŐSZAK VÉGE

Aludtam vagy három órát éjjel, és ezt is kettéválasztotta a macska, akire éjjel tört rá a területvédhetnék és azzal ébresztett, hogy nekipattogott az ablaknak.
Elsőnek mentem (szeretek a legelső vizsgázó lenni), remek tételeket húztam, és habár a tanárnőre nem tudok haragudni, mivel ötöst kaptam, azért kicsit mégis, mert gyakorlati tételnek megint sikerült olyat húzni, ami nem volt a tétellistán (csak az előző bukáson felbuzdulva annyira betojtam, hogy megtanultam MINDEN gyakorlaton vett metszetet).
A végén megkérdezte, hogy hát erre egy jelest tud ajánlani, már ha megfelel, én meg egész hazaúton hisztérikusan vigyorogva mentem, mivel tegnap már azt terveztem, miből fizetem majd a plusz évet, ha kicsúszom az államilag támogatott félévekből.

Jelenleg igen enyhén szólva vagyok elképesztően boldog.

(Medvegy rávilágított, hogy nekünk ez a hét lesz karácsony, és tény, ezerszer ünnepibb a hangulatom, mint akkor)

Egyetemista kukac

Öröm és boldogság, Medvegy jutalmat kapott a munkahelyén, és hála az égnek nem vállveregetés, hanem nem elhanyagolható pénzösszeg formájában. Beosztotta nekem, hogy a javát félre tudjuk tenni, a többiből beoltatjuk végre Dorcit (szégyenletesen hosszú ideje halogatom), ő kap új játékkonzolt, én pedig nézzek ki egy éttermet, ahová elmegyünk a hétvégén.

Együtt örömködünk, és egy kicsit kificcent a szorongásom a holnapi Alkalmazott biológia vizsgám miatt, erre ezt kapom nyugtatásnak:

Gyűlölöm a sejtbiológiát.

Tegnap éjjel tanulás helyett után pihenésképpen macskás csoportokban nézelődtem, és találtam egy folyamatosan frissített sztorit egy cicáról, akit a makói teszkó mellett találtak és kerestek valakit, aki befogadja, és annyira belehergeltem magam, hogy Medvegy megjegyezte, hogy ha még aktuális lenne a dolog, most nyilván indulnánk Makóra.
És igaza volt.
És utána felébresztettem Dorcit és jól megnyünyörgettem, mert bizonyos lányos napjaimon különösen megvisel a gondolat, hogy vannak a világon cicák, akik nincsenek annyira körülrajongva, mint ez a kis fekete buci.

Imádom, amikor hómlessz sztájlban nyomhatom otthon.
Már kezdem elfelejteni, milyen a kinti világ. Vizsgaidőszak végére sikerült megint agorafóbiát növesztenem.

Ma megvádoltam a szüleimet, hogy vallják be, kiskoromban a fejemen felejtettek egy egy számmal kisebb sapkát vagy leejtettek (ez sok minden mást is megmagyarázna), mert egyszerűen nincs, hogy ha felteszek egy gumis hajpántot, fél óránál tovább nem tud a helyén maradni, mielőtt szép lassan hátraaraszolna a kisebb ellenállás irányába, vagyis végül megpihenne a copfomon.

^ szemléletes illusztráció a helyzetről, ami komolyabb és dühítőbb, mint elsőre tűnne.


Amúgy új terv: most kicsit növesztem megint a hajam, és a nyáron kipróbálom, milyen szőkén. Wow de bátor vagyok.

Néha rám tör a vágy, hogy felszínes női magazinokat olvassak. Lány vagyok, na. Ezt a vágyamat manapság úgy sikerül leküzdeni, hogy inkább barangolok kicsit a "beautyblogok" között - és ez sokkal költséghatékonyabb megoldásnak tűnik.

Viszont hátulütője is van a dolognak.

Pl. hogy határozottan fiúnak érzem magam, amikor egy tizenöt éves leírja a napi sminkrutinját, amihez TIZENHÉT TERMÉK szükséges (összehasonlításként: az enyémhez csapvíz és egy szempillaspirál kell), vagy valaki más leltárt tart, és több pirosítója van, mint ahány sminkcuccom összesen (és nekem nincs is pirosítóm).

És akárhogy is, némi irigységgel vegyes dühöt érzek, amikor látom, hogy "professzionális" bloggerinák abból élnek, hogy különböző márkák élő reklámtáblái: vagyis kétnaponta kiraknak egy outfit- vagy sminkposztot, aminek a végén többsornyi link következik, mit hol lehet beszerezni, és ha néhány egyszerűbb léleknek még mindig nem esne le, hogy szponzorált az egész, utána jön egy újabb élménybeszámoló valami bloggerreggeliről vagy más összejövetelről.

Napok óta egyszerűen nincs kedvem táplálkozni (igen, idáig süllyedtünk. ilyen még soha nem fordult elő velem), ma viszont reggel óta csak azon jár az eszem, hogy mit is lehetne enni. Nem tudom, miért reméltem, hogy a dietetika szakon a saját étkezési szokásaim is változnak, de elég hiú ábránd volt.
Amúgy találtam magamról egy pár éves, fájdalmasan vékony (és fájdalmasan Berlini) képet, mutattam Medvegynek, aki képes volt szemrebbenés nélkül hazudni, hogy ő nem lát különbséget, csak a hajam kevésbé göndör. Imádom ezt az embert, szerintem hozzá kéne mennem feleségül.

Medvegy tegnap fél 10ig (ESTE) vizsgázott. Írásbelin, tehát még eredmény sincs.
Aztán amikor megkérdeztem, kéri az én leselejtezett ELTÉs mappámat, valamiért nem tartott rá igényt.

A macska beütötte az öt kilót (5.1), apró örömök az életben. Jelenleg Medvegy egérpadján alszik, valamiért neki most úgy a legjobb, hogy aprónak nem nevezhető kis testével egy zsebkendőnyi részen kuporog. A macskák furák.

Végre lett egy asztalkám! Két éve, mióta itt lakunk, nyígok Medvegynek, hogy legyen már nekem is íróasztalom, ne csak neki, mert akarok egy kis sarkot, de mindig lerázott, mondván, kicsi a hely hozzá. Erre nemrég nem bírtam tovább, és aljas módon őt megkerülve szóltam a szüleimnek, akik akcióba léptek és nem túlzok, egy nap alatt meglett, amit akartam (ebből fél nap azzal telt, hogy apukám mért, vágott, összeszerelt, hogy minden a személyes igényeimnek megfelelő legyen).
Most tökéletes a boldogságom, el sem hiszem, hogyan bírtam két évet lehúzni, hogy mindent ölből vagy a földön ülve csináltam, mint egy ősember.

Tegnap megtaláltam a régi naplómat (2007ből, vagyis 15 éves kislánykoromból), meglepően vállalható, sőt, néhol élvezhető is. És rá kellett jönnöm, mennyit NEM változtam, olyan kis nyomokból, amikor bal kézzel írtam egy teljes bejegyzést, mert a jobbon még száradt a körömlakk vagy egy időpontot úgy emlegettem, hogy "hajnali reggel nyolc" (pedig akkor még nem voltam olyan kis elkényeztetett, délig alvó úrilány, vidékről jártam Budapestre suliba, vagyis minden hétköznap hatkor keltem, hogy beérjek a negyed kilences órakezdésre).

Tök szar érzés megbukni valamiből (főleg ha az ember egy olyan tételen hasal el, amit a tanár nem is említett a tétellistán).

Most dühömben csíkmentesre pucolok minden fénylő felületet a lakásban és közben hangosan üvöltetem a RAKKATAKKÁt. A buddhista szomszéd most tehet egy szívességet, hétvégente én hallgatom a meditációs zenéjét (és minden reggel a szorosan a közös falhoz tolt mosógépét) - nekem ez a meditációm, és általában nem szeretem a hangos zenét, de ma azt hiszem, a hangerő lesz a legjobb barátom.

jelenlegi hangulat