Piros kis cipőd alatt ropog az avar, vidám lépteid fájnak a halott leveleknek. Nézlek, ahogy sétálsz, még dúdolsz is valamit. Boldogságodba, ártatlanságodba belesajdul a lelkem, olyan tiszta vagy, olyan szép... Nem érzed a veszélyt, nem érzed, hogy figyellek? Tiszta fehér lényed nem érzi mélységes sötétségem közelségét?
Követlek, fák között suhanva, bokrok alatt bújva, mint egy árnyék. Mikor megtorpansz virágot szedni, olyan hirtelen kell megállnom, hogy ha figyelmesebb vagy, akár meg is láthattál volna. De túlságosan leköt a kis színes növények látványa, örömödben közéjük hajolsz, arcod ragyog az egyszerű boldogságtól. Visszanézel az útra, amin tovább kéne menned. Várok, a feszültségtől görcsben állnak az izmaim, fájdalmat érzek a belsőmben.
Döntöttél. Lassan leteszed a kosarad a lábad mellé, szinte meg is érinted, mintegy megnyugtatva: hamarosan visszatérsz. Nagy gonddal és figyelmességgel válogatod a virágokat, amiket csokorba szedsz. Egyre közelebb érsz hozzám, egy óvatos szellő megemeli világos fürtjeidet, megérzem az illatod. Semmihez sem fogható. Pár pillanatra lehunyom a szemem, próbálom az emlékezetembe zárni.
Olyan közel lépsz, hogy már látom a szeplőket az arcodon. Apró pöttyök, hófehér bőrödön bájos hibák, látható valód egyetlen tökéletlensége. Majd én segítek, megőrizlek a múlt időben.
Nagy levegőt veszek. Ne mozdulj, kislány, jövök.
(Írd le a kedvenc mesédet vagy versedet!
Írd át, vidámból legyen tragikus, legyen haiku, újságcikk vagy egy videoklip forgatókönyve!)
Írd át, vidámból legyen tragikus, legyen haiku, újságcikk vagy egy videoklip forgatókönyve!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése