Vihar a biliben

Annyira utálom, hogy hiába vagyok szarkasztikus meg gúnyos meg cinikus, mélyen belül béna naiv balfaszként görcsösen hinni szeretnék az emberekben, önzetlenségben meg a barátságban meg ezekben a nagy szavakban, hogy aztán végül ott álljak egyedül, hogy a faszomat már megint én vagyok az a szerencsétlen, aki csak a végén, gigászi fáziskéséssel veszi észre, hogy ez nem valódi, csak kihasználtak és palira vettek.

Fasznak erőltetem itt a tartalmas emberi kapcsolatokat, amikor egyre nyilvánvalóbb, hogy nem vagyok rá alkalmas.
Törölnöm kéne magam az emberi nyilvántartásból és elvonulni Medveggyel és a macskával egy elhagyott szigetre valahol a halál faszán (ahová még szállít az amazon könyveket és a tesco élelmiszert).


Ez most nyilván fel van nagyítva, mert éppen nyakig benne ülök és friss és este van (nem tudom, ki hogy van vele, de napnyugta után sokkal intenzívebben élem meg az érzelmeimet), de ez azért holnap reggel is szomorú lesz.

Tudom, tudom, stop being so dramatic.