Legyőzöm a világot

Frissítettem a CV-met, és valahogy arcon rúgott a valóság, hogy hamarosan végzek és kiengednek az emberek közé és már nem csak okoskodni fogok, hanem szakérteni. 

Láttam múlt héten kolonoszkópiát meg gyomortükrözést, szerencsére külső szemlélőként, kórházi gyakorlat keretein belül. Előbbi rosszabb, utóbbi simább menet, mint ahogy korábban elképzeltem, másrészt számomra még mindig lenyűgöző, hogy képzett személyzet számára mit mond egy olyan kép, amin én csak nagyon erőlködve és csak akkor veszem észre a legegyértelműbb képleteket, ha konkrétan rámutatnak nekem*.

*ilyen az UH, amiről én kb úgy tudok bármit is mondani, hogy az egyenértékű a kávézaccból jóslással ("mintha itt lenne egy valami"), a belek ehhez képest úgy néznek ki, mint az oviban egy mászóalagút belülről, csak rózsaszín és nedves, időnként valami habzik vagy piros, de hogy az normális vagy sem...

A háziorvosom lecseszett, hogy minek nekem most D-vitamin, jó az idő, menjek ki a napra. Én meg ültem a flegma fejemmel és a súlyos, laboreredményekkel bizonyított D-vitamin hiányommal, de végül kaptam receptet és húzhattam a fenébe. Nem kedvelem a háziorvosomat, és kezdek arra jutni, hogy ez az érzés kölcsönös.

Nagyon nem élem még a tavaszt. Leginkább a gyíkhoz tudnám hasonlítani az általános hangulatomat.