BFF megvédte ma a szakdolgozatát, elkísértem rá és megnéztem, ahogy izgul ügyes.
Ötöst kapot, aztán elvittem hamburgerezni.
Vicces volt, a bizottság azt hitte, én is hallgató vagyok, mert rajta kívül senki nem hozott magával közönséget, hogy megnézze a védését. Erre BFF meg én összenéztünk és megállapítottuk, hogy másoknak nincsenek is valódi barátaik, mert szerintünk magától értetődően megnézed a másikat az élete ilyen mókás pillanataiban.
Elvégre ő nem csak megnézte, hanem aktívan asszisztált hozzá, amikor én fehér ruhában izgultam.
Más, lányos és szomorkás téma:
Ma voltam megint orvosnál, neve van a bajomnak, gyógyszert kaptam rá.
Nem kicsit vagyok magam alatt.
Nem olyan vészes a helyzet amúgy, de amikor elhangzott a diagnózis, szabályosan leblokkoltam, és amikor az orvos kérdezte, van-e kérdésem, nem tudtam egész mondatokban megszólalni - mert a legutolsó pillanatig erősen hittem benne, hogy hiába vannak itt a tüneteim meg a vérvételek eredménye, mégis az egész csak a fejemben létezik és csak kifogásokat keresek (de mire..?), és a lelkem mélyén reméltem, ha esetleg mégis nevet kap az állapotom, akkor majd megkönnyebbülök.
De nem, nagyon nem.
Mert mostmár végérvényesen sérült darabnak érzem magam, akinek nem csak a fejében vannak gondok, de már a szervezete sem működik rendeltetésszerűen.
Mindegy, ennyire nem akartam drámázni, de most fekete-fehérnek és drámai háttérzenésnek érzem az életet, nyilván túlleszek majd rajta, csak most még egy-két napig sajnálom magam.
disclaimer: tényleg nem olyan vészes a helyzet, csak én élem meg most annak. Néhány nap múlva talán írok erről lejjebb csavart drámafaktorral is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése