Most megint annyira nem jó.
Apró lépésekben haladok, és valahányszor azt hiszem, innentől már nagyjából sínen vagyok és egyenletes az út felfelé, persze jön egy zuhanórepülés.
Szóval tegnap több napnyi zuhanás után végre erőt vettem magamon annyi időre, hogy felöltözzek és kilökjem magam az ajtón (jéj amikor ennek is örülni kell).
Eredetileg egy rövid városi sétára készültem, csak aztán megláttam a távolban egy dombot és valahogy teljes bizonyossággal éreztem, hogy i want to climb that thing. Nekiindultam, és egy idő után kivettem a fülhallgatómat és lekapcsoltam a zenét, mert zavart - szóval csak hallgattam a saját lihegésem, a bakancsom cuppogását a sárban, a madarak meg a mókusok neszezését.
Elértem a kijelölt nézelődőhelyre, ahol valami csoda folytán teljesen egyedül voltam, ráérősen néztem az előttem elterülő várost és még a saját lakásunkat is sikerült beazonosítani, majd összeszedtem magam, legurultam a dombról és hazaindultam.
Többször is kicsit eltévedtem, de végül mindig segítség nélkül irányba tudtam rakni magam.
A gyönyörű városi bakancsom viszont azóta is az lábtörlőn várja, hogy levakarjam róla a sarat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése