Legyőzöm a világot

A hétvégén egy hajnalom elment azzal, hogy amikor felébredtem és megláttam a macskát az ágy végén heverni, hirtelen eszembe jutott, hogy mi lesz ezzel a szegény kis jószággal, ha esetleg netalántán végre valaha haza tudunk majd utazni. Vagy egy órán át feküdtem ébren és pörögtem ezen a megoldhatatlan problémán, felsorolva a lehetőségeket, amik közül egyik sem választható - magára nyilván nem hagyom, egyik szomszéddal sem vagyunk még csak köszönőviszonyban sem, Angol barátainkat megkérni mégiscsak terhes lenne, hogy naponta jöjjenek át kiganézni az almot meg ücsörögni kicsit az amúgy üres lakásban, a cicapanzió meg Pó természetével fel sem merül*.
Egy idő után már-már beletörődtem, hogy hát akkor ennyi, Pó kellőképpen távoli halálig nem utazunk sehová, és végül sikerült visszaaludni - aztán a nappali fényben kábé tíz perc volt megguglizni és megbeszélni Medveggyel hogy majd fizetünk cicaszittert. Meglepően sokan foglalkoznak ezzel, és őszintén, a tarifájuk sem olyan magas, amennyit ne érne meg simán a lelki békém.

(amíg ezt írtam, a szóban forgó terrormalac az ölemben hevert és időnként méltatlankodva csipogott egyet)

*Nem tudom említettem-e már, de Pót szoktuk terrormalacnak is hívni: amikor Angol barátaink még átjöhettek, fél óráig minden alkalommal csak a hálóból figyelte őket, minden hirtelentől nagyon könnyen megijed, rettegve fülel valahányszor elmegy valaki az ajtónk előtt és hiába porszívózzák a folyosót hetente kétszer, ő még mindig az ágy alá menekül előle.