Soon may the Wellerman come To bring us sugar and tea and rum

Visszatértem az emberek közé, és az első munkanapomon meg is volt életem első seggfej vevője: elfelejtettem díszítő mokkacsíkot rakni a frappés plasztikpohár belsejébe, a vevő visszaadta, kijavítottam, újra kiadtam, majd pár perc múlva nekiállt balhézni, hogy miért kell ennyit várnia a lötyire. Amikor az ott álló munkatárs rámutatott, hogy ott van a pulton, csak nem hallotta meg, még jobban elkezdett hisztizni és refundot követelt.
Egy úgy harmincas ürgéről beszélünk, és egy mokka frappéról van szó.
Öregszem, mert tényleg és őszintén leszartam ott is, és amikor hazafelé elmeséltem Medvegynek, nem a terápiás kibeszélés volt, hanem csak beszámoltam az eseményekről, és azóta sincs egy fikarcnyi negatív érzésem sem a dologgal kapcsolatban.

A végén még tényleg jót tett a lelkemnek ez az egész a kezdeti hisztéria ellenére, tűnődött főhősünk.

Még mielőtt kijöttünk M. mondta, hogy mennyire zavarja a britek felszínessége, én meg nem értettem, mi a probléma, miért baj ez - és azóta érzem, basszus, és már engem is zavar. Eleinte imádtam, hogy idegenek rutinszerűen hívnak lovenak meg darlingnak, de már kicsit kezd bosszantani, hogy értékét veszíti a kedveskedés: ha mindenkivel ilyen cukik vagyunk, honnan tudjam, hogy valóban jóban vagyunk?
De talán csak a legkisebbgyerek szindrómám beszél belőlem.

Ez itt meg egy csapat lúdvekni, akiket tegnap a szabadnapomon láttam a parkban.