A kedvenc sztorim Medvegyről, amikor egyszer tűnődve simogatta valamelyik macska pocakját, majd aggódva szólt nekem, hogy jöjjek, nézzem meg, talált valamit.
És egy bimbi volt az.
Mármint volt még a macskának hét, csak az egyiket sikerült felfedezni.

A vegán csoportokban már egy ideje terjed a hír, hogy az egyik pizzázó ráállt a vegán vonalra - ma teszteltük, és wow, én szerelmes lettem, szerintem megvan az új comfort junk foodom.

Nemrég beszélgettem egy ismerőssel a tényről, hogy szeptember óta nem vásároltam új ruhát, és a csodálkozó kérdésre, hogy akkor mégis mit csinálok, megvontam a vállam, hogy hát egyrészt használom, amim van, másrészt használtan vettem egy csizmát és egy kabátot télre, azzal elvagyok.
De amúgy az utóbbi idők kedvenc ruhadarabjait mind örököltem valakitől: a legendás szeptemberi nadrágomat és egy sálat a nővéremtől, és D.-től is kaptam két edzőnacit.

Medvegy a szülinapja alkalmából meglepte magát a The Legend of Drizzt társassal, én meg a szülinapja alkalmából játszottam vele egy kört.

Amúgy ma megálmodtam a Babadook 2-t: álmomban egyedülálló anyuka voltam két gyerekkel, és beköltöztünk a házba, aminek a spoiler pincéjébe zárták a Babadook-ot a végén, és minket is elkezdett kisérteni: a gyerekek fostak éjszakánként és elég hardcore hallucinációim voltak, és a végén majdnem fának hajtottam a kocsival a be nem kötött kölykökkel a hátsó ülésen.
Csak azért írom meg, hogy ha kijön jövőre a film ezzel a sztorival, itt legyen a bizonyíték, hogy énmegmondtam.

Szóval ma kaptunk 45 percet meg egy osztálynyi ötödikest, hogy beszéljünk nekik az egészséges táplálkozásról.
Emlékszem, amikor elkezdtük az egyetemet kb. az évfolyam fele mondta csillogó szemekkel, hogy gyerekekkel szeretne később foglalkozni, de miért.

Aztán hazajöttem délután, hogy na milyen produktív leszek, erre az arcomon hevertem egész este, sőt, most is az arcomon heverek.

Amúgy szégyen, de nagyon nem olvasok most, valahogy nincs rá ingerenciám, nem érdekel semmilyen történet sem. Az Utazót olvasom alkalmanként, de az meg annyira lehoz az életről, hogy kb. oldalonként haladok vele, és utána órákig hello darkness my old friend-fejjel bámulok magam elé. És nem csak a könyv témája miatt, hanem az író arcképe a borítóról és a tudat, hogy egy annyira más és mégis annyira ismerős korban élt és pont annyi idős volt, mint én, amikor meghalt.

Emlékszetek még, amikor olyan politikusok jöttek látogatóba, akik miatt nem kellett evakuálni fél Budapestet? A Pepperidge Farm emlékszik.

Ma volt szabad másfél órám a belvárosban, úgyhogy beültem a legközelebbi Starbucksba dolgozni a holnapra esedékes előadásunkon, de csak nem boldogultam a nettel. Odamentem a baristához, hogy mi a wifi neve, mert nem találom.
- Ja, úgy egy hete nincs wifi.
:)

Aztán találkoztunk néhány középsulis osztálytársammal, annyit röhögtünk, hogy már fájt az arcom, jól esett a lelkemnek nagyon ez a pár óra. Hazafelé viszont arról beszélgettünk, mennyire durva, hogy szalad az idő, én pedig még mindig annak a kis nyominak érzem magam, aki középiskolában voltam.
Nyilván nem az vagyok (nagyon remélem, hogy nem az vagyok), de mégis.

Most viszont dolgozhatok az előadáson, amit úgy terveztem, abban a másfél órában fejezek be.
Fuck my life.

Hogyan ne legyünk velem jóban

Random évfolyamtárssal (akit eddig amúgy kedveltem) beszélgettünk főzés közben.

Ő: És a szakdolgozattal hogy állsz? Kitöltöttem a kérdőívedet, tök érdekes volt, de miket akarsz majd kihozni belőle?

Én: /röviden elmondom/

Ő: Oh, értem, bár ez nem annyira dietetikai kompetencia. Már nem azért, csak nehogy visszadobják.

Én kívül: :)

Én belül: 

Csak akkor viszek magammal ernyőt, ha akkor is esik, amikor elindulok otthonról - szóval ma kicsit megáztam.

Nemrég Gym Buddy D.-vel (akinek kéne normális fedőnév) leszelektáltuk egy csomó ruhánkat és elvittük a H&M-be, ahol utalványt adtak érte. Először oda akartam adni D-nek, mert azóta sem vettem új ruhát és már nem is van ingerenciám rá, de végül megtartottam - fehérneműt csak kell majd venni valamikor.

Ha pedig már konzumerizmus, ma randiztunk BFF-fel és megláttuk az egyik kirakatban ezt, és még azt sem tudtuk, micsoda a cucc, de már biztos volt, hogy meg fogjuk venni.

Aktuális terápiás szokásaim: takarítás és kötés.

(Jóga is lenne, nemrég voltam ismét egy jógaórán és meglepően jól esett, erre azóta nem volt emberi időben megint, amire eljutottam volna - itthon meg hát nem az igazi, főleg mert amint előveszem a matracot és a macskák észreveszik, hogy jobbra-balra heverek rajta, azonnal jönnek meginvesztigálni, mi is történik.)

Egy régi filmben (amit mellesleg a szabadon választható Függőség és kultúra tárgyam teljesítéséhez szükséges kiselőadásom miatt néztem meg) említi az alkoholista szereplőnek a mentora, hogy vannak függő természetű emberek, akik egyszerűen jellemükből adódóan másoknál könnyebben függnek rá dolgokra - erre tökéletes mintapélda lennék én (khm Candy Crush), ugyanis most fejeztem be egy sálat hozzá illő sapkával, közben Medvegy is rendelt egy beanie-t és máris mániákusan nézem a következő projektet, és alig várom, hogy hétfőn megnyisson a fonalbolt és mehessek vissza vásárolni.
Közben tolom magam előtt a Nagy Küldetést, amit mindenképpen teljesíteni akarok majd, csak még gyűjtöm a bátorságot:

kötni egy pár zoknit.

Az interjúk legrosszabb része nem is az interjú maga (pedig az sem könnyű), hanem amikor visszahallgatom diktafonon az infók kinyeréséhez és el kell viselnem a saját hangomat.

hipszterkedésekbe

Amikor Medvegytől megörököltem a gépet, már láttam magam előtt a fenti jelenetet (csak sulis előadások helyett a regényem született rajta): és tényleg csodálatos, másfél óra intenzív munka - kivételesen tényleg, neten nézelődés + doksi írás 14%-ot merített az aksin.

Egyre jobban meglep, hogy elvileg sikerül elhitetnem a világgal, hogy határozott és magabiztos vagyok és tudom, hogy mit csinálok.
Miközben nem.

Head and shoulders knees and toes

Átraktam a macskák etetőtáljait a konyha egy másik csücskébe - a kb két négyzetméteres konyha esetében ez úgy egy méterrel arrébb helyezést jelent. Eddig a kis családunk 75%-át teljesen összezavarta ez a hirtelen, durva változtatás, szóval úgy tűnik, szőrgyerekeink örökölték az apjuk autizmusát.

A múlt héten voltunk apukámmal szélcsatornában repülni (ESZMÉLETLEN ÉLMÉNY VOLT), akkor kicsit meghúztam a vállam, ami azóta is benyilall néha öltözködés vagy fésülködés közben, amikor a fejem fölé emelem a karom. Szóval ilyen érzés többé nem gumicsontú gyereknek lenni.

Aztán elkísértem anyukámat orvoshoz a térde meg annak fájása miatt (szó szerint, mert alig tudott járni), és még a rendelőbe is bekísértem, az orvos legnagyobb vigalmára.

(Anyukám a tipikus anyamedve, az a fajta, aki más gyerekeket terrorizált, tanárokra borogatott asztalokat meg orvosokra rúgott ajtókat, ha rólam volt szó - de amikor saját magáról, olyan lesz, mint egy simlis kislány: először is addig tagad, amíg már nem tud normálisan létezni, aztán pedig ha el is megy orvoshoz, képes elsunyulni első körben a tüneteit, aztán a terápiát is.)

A doki szerencsére rendkívül alapos, türelmes és jófej volt (surprise, magán doki), és legutolsó körben akkor nyert meg magának, amikor mondta, kérjen beutalót vérvételre a háziorvostól, én pedig diszkréten megjegyeztem anyukámnak, hogy akkor kérjen nekem is D-vitaminra receptet: mire felkapta a fejét és megkérdezte, én mit szoktam szedni, megbeszéltük, ajánlott helyette mást, és végül anyukám nevére írt fel egész télre. Hogyan nyerjünk magunknak visszajáró beteget.

Amúgy a vége az lett, hogy anyukámnak alig van porc a térdében, bepróbálkoznak a hilauronsavas injekcióval, de a doki szerint nem árt barátkoznia a protézis gondolatával.

Ennek tudatában elkezdtem porcerősítőt szedni és újra jógázni (utóbbi vicces, régen jártam egy évig és szerettem is meg akkor elértem a lábujjaimat, erre rossz látni, hogy ami régen ment, most nagyon nem). Azt hiszem, ha lehet választani, a szüleim korában inkább szeretném a szélcsatornás-repkedős opciót választani, mint az ortopédiára sántikálóst.

Nálunk a családban Medvegynek van diagnosztizált teljesítményszorongása, erre ma én keltem fel egy órával korábban, mert azt álmodtam, hogy az este elküldött angolházit teljesen félreértettem és rossz lett - erre külön odajött hozzám órán a tanár, hogy én pont úgy oldottam meg, ahogy elképzelte. Fml.

Különösen rossz érzés, amikor jókedvemben beérdekelezek egy csomó programot facebookon, aztán amikor eljön az idő én meg kedvetlenül heverek a macska mellett, kapom a passzívagresszív értesítőt, hogy a program éppen zajlik. Meh.

Újra akarom nézni az It - Chapter 2-t, ha már az első részt azóta megnéztem itthon hatszor.

Az egyik kedvenc youtuberem kollaborált a colourpoppal, és én szépen rá is vetettem magam a szajréra, ahogy azt a marketingcsapat elképzelte: potom fél óráig próbáltam sakkozni postaköltséggel, vámmal és kuponkódokkal, de sehogy sem sikerült a lélektani határom alatt maradni - szóval dühödten bezártam az egészet és azóta használom a régi rúzsaimat.
Azért örülök, hogy nem jött össze, így is klímaszorongok minden olyan vételnél, ami terheli a környezetet (vagyis kb mindennél).

Amikor egy nem túl fényes szemináriumi órán punnyadva Szöszi rám ír, hogy nincs kedve délután tanulni, mikor végzek, elém jön és összeülhetnénk egy kávéra - úgy érzem, rajta keresztül az univerzum küld egy ölelést a lelkemnek.
Nagyon szeretem őt, néha sajnálom, hogy az érzelmeimet írásban, ki a vakvilágba tudom igazán jól közvetíteni, nem bele az illető arcába, lásd előző bejegyzés.

Szakdolgozat update: a konzulensem jóváhagyta a terveimet, éppen csak annyit módosítva rajta, hogy érezzem a törődést, de mégse bízzam el magam - nagyon kedvelem őt is, ha összeáll a végén a szakdolgozat, komolyan lehozok neki egy csillagot ajiba az égről.

Azóta megírtam az angolházit és az étrendeket, meg behoztam egy hétnyi gyakdietet is, de no, még mindig nem állok valami fényesen. Szóval ideje feltenni egy arcmaszkot és olvasni egy kicsit.

Just kidding, tanulni fogok.

"úgy szerettelek, te voltál az élet, az egyetlen, ami sikerült"

Néha nem árt emlékeztetnem magam, milyen elképesztően szerencsés is vagyok.

Ő állítólag már az első találkozáskor tudta, hát én nagyon nem, de mit tudhat az ember tizenhét évesen. 

(vagyis a világon nagyon sok tizenhétéves bizonyára nagyon sokat, de én nem - én egyszerre voltam koromhoz képest komoly és értem későn meg lassan)

Ő állítólag végig biztos volt benne, bennem, bennünk, és én voltam az, aki mindig óvatosan oldalra lesett, mikor gondolja meg magát, mikor lesz elege belőlem: a hülyeségemből, a faksznijaimból, a személyiségemből, mert sok van mindegyikből. 

Ő meg csak fogta a kezem, nem engedte el soha, még akkor sem, amikor összevesztünk velem, még a legnagyobb melegben sem.

És aztán nem csak fogta, hanem meg is kérte, én meg neki adtam, ha már ennyire kell neki.

Ő állítólag nem így tervezte soha, hanem egyszerűbben: egyszerű lány vidéki házzal, suzuki swifttel, kutyával az udvarban, pszichés betegségek nélkül, hát aztán valahogy mégis én lettem belőle, meg irreálisan pici lakás, két macska, mentálmóka és -kacagás.

Állítólag nem bánja.

Én pedig nem győzők hálát adni, hogy én miatta hittem évekig, hogy ilyen egy normális kapcsolat, és csak ahogy egyre többet látok a világból, látom azt is, hogy nem, ez különleges, ritka és elképesztő szerencse volt, hogy ő engem és én őt és mi egymást megtaláltuk.

Ma tíz éve.