Tegnap voltam végre a híres Pad thai wokbárban, hát amennyire odavan érte mindenki, nem igazán voltam lenyűgözve: a vegánnak összeállított tésztámban tojásdarabok voltak, és olyan rettenetesen sós volt, hogy minimum egy liter vizet sikerült visszatartanom nap végére. Legalább nem fogok rászokni.

Ma megint voltunk a kedvenc fogorvosomnál, már azt is megbeszéltük, hogy van egy vadászgörénye. Szerencse, hogy kb. egyidős velem, szóval amíg nyugdíjba nem vonul, járhatok hozzá hűségesen.

Tetoválás: meglepően macerás karban tartani, én komolyan azt hittem, csak rám dobják és cső. Eleinte eléggé megrázott, hogy most meg háromóránként mosom, szárítom, kenem, fóliázom, de ezt is meg lehet szokni. Az jobban megrázna, ha elfertőződne, szóval ez segített motivációt nyerni.

Happy whale noises

Megvan ez a poszt, amiben azt magyarázom, miért játszanak olyan nagy jelentőséget az életemben a bálnák?

Jokes on me.

...és ez nem lemosható

Ma megvolt a tablófotózás, amennyire nem volt kedvem, elmentem, hogy ha már diplomaosztón nem leszek ott, a szüleimnek legyen már rólam taláros-furasapkás fotó. Több ponton is megbántam az egészet: befelé menet a kánikulában, az egy órás várakozás alatt, pózolás közben (ami nekem nem megy, az esküvői képeimen is bénán nézek ki), a bénán pózolós fotókat nézve a gépen, meg amikor a végén kijött a számla.
Utálom, amikor fotóznak: nagyjából tisztában vagyok vele, hogy általában nem kellemetlen rám nézni, de ezt a fotók ritkán tükrözik, ami azért nem esik jól.
De utána vettem magamnak egy Anjuna fagyit, ha már ekkora hős voltam.

BFF support

Nagyon furák amúgy ezek a napok, nem nagyon tudok magammal mit kezdeni. Mármint tanulni nem kell, pakolni viszont kéne: előbbi gyanús, utóbbihoz meg még nincs kedvem.

Napi felnőtt: a költözésben a legjobban azt várom, hogy felszerelhetem majd a konyhámat.

A korábbi vizsgázók mind 80 és a halál közötti, aktányi kórelőzménnyel rendelkező, polymorbid és hét diéta összefésülését igénylő betegekről számoltak be, szóval a legrosszabbra készültem.

Még csak azt sem mondhatom, hogy szerencsésen húztam, mert az első kör utolsó felelője voltam és összesen három boríték volt. Mivel én húztam utoljára, vittem a maradékot - ami egy fekély talaján kialakult rák volt. Amikor bejött az orvos, jófej volt (akkor még), privátban odahajolt, van-e kérdés, és én gyorsan rákérdeztem, miért nem látok onkológiai terápiát a végén, amihez alkalmazkodnom kell a diétával.

Ja, hát kezelés már nincs, csak fájdalmat csillapítunk. 

A beteg egy évvel volt idősebb nálam, kicsit megült a hangulatom.

Aztán a referáláskor elnök és az orvos is szétszedtek, konkrétan kielemeztük a CT és ultrahang eredményeit, melyikből mire következtetek és mit ajánlok rá, néha a maszkom úgy horpadt és dagadt a hiperventillációtól, hogy öröm volt nézni. A második tételemnek viszont örültem nagyon, ismeretterjesztő újságcikk: úgy éreztem, beleadtam a kreativitásomat is a tanultak mellé, szinte elégedett voltam - erre a doki itt is elkezdett kérdezgetni, valahogy kilyukadtunk az ázsiai országokhoz meg a Helicobacter pylorihoz, mi ez meg hogy a prevencióját hogyan szőném bele egy cikkbe, mielőtt végre megköszönték és elengedtek.

Az otthoniaknak tartózkodóan csak annyit írtam, hogy majd az eredmény függvényében nyilatkozom: nagyon nem éreztem az érdemjegyet, és ugyan volt egy sejtésem, hogy meglett, mind találkoztunk már vele, amikor jó megérzések előztek meg egy bukást. 

Hogy eltereljük a figyelmünket, P.-vel elmentünk kávézni, kiültünk a napra, majdnem meggyulladtunk az ünnepi ruhánkban és ott beszélgetve kezdett elönteni a megkönnyebbülés, hogy akármi is lesz, ma valami nagy és emlékezetes történt.

Pont akkor értünk vissza, amikor kijött az utolsó felelő is, innentől csak vártunk. 

Minden túlzás nélkül mondom, hogy egy pillanatra leállt a szívem, amikor nyílt az ajtó és kihajolt a jegyző, hogy "Viki, ide tudnál jönni kicsit?" - majd elkérte a gyakorlati naplómat, amit elfelejtettem leadni.

Végül behívtak mindenkit, és rögtön gratuláltak mindannyiunknak - itt a terem érezhetően fellélegzett, majd egyenként végigmentünk a jegyeken. Az előttem felelő lány, akit magamnál összeszedettebbnek éreztem, hármast kapott, és magamban már konstatáltam, hogy végülis a kettes is tökéletesen megfelel. Én jöttem, és a vizsgaelnök, aki a feleléskor szétszedett, most a maszk fölött mosolygó tekintettel közölte, hogy a gyakorlati vizsgám ötös, és a jeles szóbelimmel és írásbelimmel és a jó szakdolgozatommal együtt a záróvizsgám eredménye 4.75, vagyis jeles.

Én voltam az egyetlen, aki kint a folyosón ugrált az örömtől. Mert amennyire elbasztam az elejét, nem számít már, mert szépítettem és megcsináltam.

Diplomás dietetikus

I keep on marching on

Medvegy nagyon szereti az Amaranthe-ot, annyira, hogy amikor kiderült, hogy az itt koncertező Sabaton és Apocalyptica előzenekara lesznek, ő gondolkodás nélkül vett két jegyet. Mert hát én meg szeretem a Sabatont, nem?
"Szeretem", vagyis tudtam a létezésükről és 16 évesen volt egy nyár, amikor feltöltöttem pár albumukat az mp3amra (igen, ilyen öreg vagyok), ezért egy csomó számuk összefonódott a cseh autópályával, amit bambultam a kocsiból zenehallgatás közben, de úgy ennyi.

Végig azt reméltem, hogy Medvegy lemondja: kettőnk közül egyikünk szereti csak a három fellépőből egyiket, ezért az egy zenekarért elbasszuk az egész esténket, amikor nem is szeretjük a tömeget meg a hangos zenét - és mindezt egy csomó pénzért? Ráadásul úgy alakult, hogy nekem a koncert napján reggel volt a Gyakorlati dietetika szigorlatom, amire a belemet is kitanultam, meg amúgy is teljesen idegállapotban voltam már, semmi kedvem nem volt az egészhez. Még pár órával a koncert előtt is reménykedve kérdeztem, hogy biztos..?
De Medvegy kitartott, és elmentünk.

Szerintem életem egyik örökké emlékezetes pillanata lesz, amikor szólt ez a szám, én pedig ott álltam a színpad mellett, sör- és izzadságszagú tömegben, az aznapi vizsgától meg a két óra alvástól elgyötörten - de a mellkasomban éreztem a basszust, arcomon a pirotechnikát, a szívemet pedig feszítette a boldogság.

Átnéztem a régi klinikai jegyzeteimet, és elöntött egy egészen kicsi jó érzés, mennyi mindent tudok már, amit akkor még lázasan jegyzeteltem vagy írtam mellé kis magyarázatokat, mert nem volt világos.
Talán mégsem vagyok reménytelenül ostoba, suttogta a jegyzeteibe a lány, akit remélhetőleg már csak napok választanak el egyetemi pályafutásának pozitív kimenetelű befejezésétől.

(a rage quit is befejezés, ezért láttam jobbnak pontosítani: túl sok "vigyázz, mit kívánsz" horrorfilmet láttam erre a témára)

Tegnap pedig a szokásos spórolós mennyiség helyett gazdagon megforgattam magam a tavalyi BFF utazásunk alkalmával vett testápolóban, és olyan jóleső nosztalgiával ébredtem, amikor reggel még az ágyneműm is úszott a tojáslikőrillatban, hogy azóta szinte jókedvem van.

A kindle meg csodálatos, már amennyire volt időm megállapítani a lopva elolvasott oldalakból: van rajta diszlexiabarát betűtípus, amit akárki is talált ki, remélem nagyon boldog élete van, mert megérdemli.

Anyukám tipikusan az az ember, akinek ha családtag említ valamit, hogy valami jó, nem érdekli - de ha egy ismerőse mondja vagy random embernél látja facebookon, hirtelen sokkal érdekesebb és rohan megvenni.
Így jártunk a kindle-vel, ami még annó Medvegynek volt, de két éve megemlítette egy barátnője, és nem túlzok, aznap délután mentek apukámmal a media marktba venni egyet.
Feltöltetett rá velem egy tucat könyvet, hogy milyen jó lesz...

...aztán tegnap megkaptam én, letöröltem (egy könyv volt 12%-nál, a többi konkrétan érintetlenül), és felraktam a Hidegvérrelt.

Szóval most lett egy kindle-m.

Tanulnom kéne.

Megnéztem a Capote című filmet, és amint megszólalt a címszereplő, nagyon erősen megbántam, hogy a szinkronos verziót töltöttem le, mert atyaég, mi ez.

A film végén megnéztem a trailert, és mi a, Philip Seymour Hoffman is, neki nagyon nem ilyen a hangja, miért beszél így? Milyen művészi döntés vezetett ide? De legalább nem a szinkronszínész hibája...

Most megnéztem egy interjút magával Truman Capote-val, és visszavonok minden korábbit.

was wollen wir trinken

Egy tizes skálán mennyire gáz alkoholos májcirrózisos esettanulmány mellé megkívánni a bort..?
Asking for a friend.

Utólag vicces amúgy, hogy egész tini- és fél fiatalfelnőttkorom vad absztinenciával telt, mert "ha mindenki iszik, én CSAKAZÉRTSEM" - erre most ugyanott tartunk, (a tanulás mellé alkoholizálást leszámítva) mértékletes társasági ivó lettem, egyszer sem voltam blackout drunk, és még sosem voltam másnapos sem.
Csak nekem nincsenek kínos házibulis-bebaszcsis sztorijaim sem.
Na ki az igazi győztes itt.