Les Miserables

Kínomban, mert rettenetes az idő és semmi nincs nyitva, megnéztem a Nyomorultakat, igaz, több részletben és olykor beletekerve, de ez nem számít.
Sem a sztori, sem a zene nem volt új, elvégre olvastam a könyvet (az sem volt egy könnyű szülés, tegyük hozzá), és a musicalkorszakomból ez a mérföldkő nem maradhatott ki.
Csak röviden és tömören: a képi világ gyönyörű, a hangok már nem annyira. Javert kövér, és nem jóképű, innentől megcsappant a jóindulatom a filmet illetőleg (mindig a főgonoszba vagyok szerelmes). Anne Hathaway-t szeretem, de őszintén nem értem, erre miért kapott Oscart. Thenardier-éket imádtam, Amanda Seyfieldnek meg ufófeje van.
Azt hiszem, ennyi.

Medvegy fő nevelési elve: versenyzünk a gyerek szeretetéért. Elsőként rohan megetetni, és ha rosszalkodik, felkapja, megdögönyözi, és közli vele, hogy rossz, de sebaj, megbocsájt. És noha rám maradt a macskatartás nem túl hálás része (rákiabálni, ha kiborítja a kukát, rámászik a tankönyveimre, megeszi a nárciszomat, körömmel felkapaszkodik a farmerem szárán, a lista igen hosszú, mivel Dorci éber óráiban rendkívül hiperaktív), mégis az én ölembe bújik aludni, azonnal dorombol, amint hozzáérek, és az én lábamhoz rohan, ha megijed. Szóval felelősségteljes mami vagyok.
Mindenesetre nem tudom, mi lesz, ha gyerekünk lesz.

Utálom a zuhanyzónkat. Utálom magamat. De inkább magamat.
Eddig csak a fejem magasságában láttam magam, max. a köldökömet, ha lábujjhegyre álltam. Erre most kapok egy tükröt LÁBUJJTÓL FEJBÚBIG. És még csak meg sem tudok szabadulni tőle, mert bele van építve a tutiszupi zuhanyzóba.
Úgyhogy az utóbbi időben esténként, zuhany után, amikor ott állok totál pucéran és vizesen, belenézek abba az átkozott tükörbe, olyan mennyiségű önutálat áraszt el, hogy arra szavak nincsenek.
Azt hittem, elég idős vagyok már ahhoz, hogy elfogadjam és szeressem magam, de jelentem, nem, a helyzet tragikus.

A Gilmore Girls legkeményebb monológja. Mélységesen át tudom érezni, pedig én csak az életem 1/5ét éltem le Medveggyel.

Yes and what do you know about being a wife? You've been married for what - 40 days? That's nothing. Your father and I have been married for over 40 years. For 2/3 of my life, I have been the wife of Richard Gilmore. I run his household. I plan his meals. I buy his clothes, entertain his business associates. When he loses his reading glasses, I find them. When he wants a nightcap, I make it for him. If he can't remember the name of a colleague's wife, I whisper it in his ear. That's what I do - I take care of him. That's my job. That's who I am. If I could be performing his surgery right now, I would be, but I can't - it's out of my hands. It's out of my hands, and there's nothing I can do but wait. I could lose him, Lorelai. He's my whole life, and there's nothing I can do!

Már egészen elfelejtettem, milyen egy normális, édes kiscica. Aki kétszer körbepattogja a lakást, és onnantól kezdve az az ő birodalma, lazán átgyalogol rajtam, ha útban vagyok, viszont szemrehányón rám nyávog, ha nem adom meg neki az igényelt figyelmet, vagy egy óra mozdulatlanságra ítél, mert éppen a térdhajlatomban tör rá egy halaszthatatlan szundiroham. 

Egyébként a kis szőrös előhozza belőlünk a rejtett szülőt, ugyanis manapság többször elhangzott, hogy "most dolgoznom kell, inkább játssz anyáddal". Vagy amikor villával összetörtem a kajáját, hogy végre enni tudjon, az első falatoknál némán összepacsiztunk. És már a szüleim is csak úgy emlegetik, hogy "a gyerek", sőt, tettek félre neki husit.

Szóval szülők lettünk, csak a gyerekünk egy picit szőrös.

Pillanatképek

Én Sammyvel, a netbookommal az ölemben olvasok (ebookok ebookolvasó nélkül), Medvegy Dorcival játszik. A macska nevének periodikus ismétlését, kuncogást és egyebeket, pl. "hol a cica? hát hol a cica? sehol nem találom a cicát, hát hol lehet? MEGVAN A CICA!!!" hallok, majd egy nagy puffanást, és a macska átpattog a szoba másik felébe.

Mostanság nem szeretek aludni.
Érdekes módon éjjel hirtelen minden sokkal érdekesebbnek és fontosabbnak tűnik, viszont szeretek korán kelni. Ez azzal jár, hogy egész héten 5-6 órákat aludtam, élek és virulok, csak Medvegy kissé nehezen viseli új életmódomat (pedig ő jóval korábban lefekszik, de mivel csak sötétben és csendben tud aludni, én még órákig olvasok a telefonomon).

Egyik legkorábbi emlékem, hogy anyukám a reggeli kakaót a Notre Dame-i toronyőrös bögrémben hozza, és én egész gyereklelkem szomorúságával konstatálom, hogy valami nagy dolog lehet készülőben, hogy az eddig megszokottól eltérően már nem cumiban jön a kakaó.
Egy jóval későbbi, olyan kilenc-tízéves koromból, amikor a barátnőmmel néztük a Susi és Tekergő második részét, és egy jelentben a kutyasrác homályosan látja a kutyacsajt. És én magamban arra gondoltam, hogy szegénynek biztos agytumora van.
A magam neurotikus módján szerettem gyereknek lenni.

Elfelejtettem, milyen jó is az a magabiztosság, amikor úgy megyek valamilyen számonkérésre, hogy biztos vagyok a tudásomban, kérdezhetnek bármit. Nem éreztem ezt, mióta egyetemre járok, és szerintem használat híján elcsökevényesedett a mirigyem, ami ezt a hormont termelte, mert ma zh-t írtunk, és mivel több feladattal is viszonylag gyorsan elkészültem, percekig kerestem a hibát, mit néztem félre, mit rontottam el, mert ez gyanús.

Gyerek viselkedés

Felhúztam az órámat hétre, aztán hajnali kettőig olvastam.
Reggel felkeltünk, mélán a fejünkbe tömtük a reggelit, aztán megbeszéltük, hogy igazából egyikünk sem siet sehová, és visszaaludtunk negyed tízig.
Jól esett, bár nem sokat javított a helyzeten, ugyanolyan reményvesztett vagyok a heti zh-kat illetőleg, csak kevésbé ég a szemem.