Everything hurts

Vasárnap bejött egy nagyon orosz futársrác a Starbucksba, utána megkérdeztem a többieket a headsetben, hogy ugye nekem nincs ilyen erős szláv akcentusom. Megnyugtattak, hogy nem, és kedvenc work bestie-m bevallotta, hogy elsőre olasznak gondolt, mert hogy nyilvánvalóan akcentusom van, de nagyon dallamos - és ezzel a tippel együtt továbbra is 100% marad a származásomat olasznak tippelők aránya, ami csak azt jelentheti, hogy a helyiek nem sok olasszal találkoztak eddig.
De már nem tartom számon, hányszor hallottam ezt, de sokszor (néha vevőktől is).
Ugyanezen a műszakon végig a kávégépen voltam, egy ponton már autopilot-ra váltottam, de így is kilátszódhatott belőlem az idegállapot, mert az egyik munkatársam előre bocsánatot kért a zavarásért és háromszor bocsánatot kért, amikor szólt valami apróságról, és akkor már kínomban felnevettem, hogy ennyire látszik rajtam? és mondta, hogy ja, eléggé.

Amúgy most általánosan nem annyira jó, a napjaim téli szürke fáradságban telnek, dolgozom, hazajövök, és visszamászom az ágyba, néha délután háromkor. Kezdem unni a hajnali műszakot, mert elméletben tök jó már kettőkor végezni, de aztán a megspórolt idő elmegy délutáni szundikára.
Talán rá kéne szokni a korábbi lefekvésre, tűnődött főhősünk, ahogy visszaolvasta a bejegyzést.

A kabát vadászat elég kilátástalan, nehéz az élet, ha az ember túlságosan zsidó kiadni egy vagyont ruhákért, de közben meg drága ízlése van.

Ja és a hajammal is most jutottam abba a szerencsétlen fázisba, hogy még pont vállalható, de úgy egy hajmosás választja el attól, hogy látványosan ki legyen fakulva - felfrissíteni nem akarom, a kékhez meg ki kéne koptatni belőle a pinket amennyire csak lehet, ami heti egy hajmosással még vagy egy hónap ilyen ilyen halottrózsaszín hajjal.
Szenvedés az élet, de csak lesz majd jobb is.