Legyőzöm a világot

Még nagyon régen olvastam a Nő Berlinben naplót a frissen legyőzött Berlinben megélt napokról, és abban írja, hogy egész hatékonyan lehetett elbújni az oroszok elől a városi társasházak felsőbb emeletein, mert az orosz katonák, legtöbbje kisvárosi-falusi ember, kényelmetlenül érezte magát olyan magasan. És ezt olvasva meg is jegyeztem, hogy höh hát igen, milyen gyönyörű példa ez a két nemzet másságának kidomborítására, blabla - és most itt vagyok, ÉS FÉLEK A HETEDIK EMELETEN, rendszeresen halljuk süvíteni a szelet, amitől a mellkasomba mar a szorongás, sőt, nemrég éjszaka is felébredtem rá és tudatosan vissza kellett nyugtatnom magam, hogy ez egy masszív lakás, biztonságban vagyok.

Tegnap egykor végeztem a munkával, hazajöttem, lezuhanyoztam és fogat mostam, majd toltunk egy olyan kétórás power szundit, hogy utána már nem is hagytam el az ágyat, csak hevertünk jobbra-balra a malaccal és kiolvastam az aktuális könyvemet, egy középgagyi krimit (Rock Paper Scissors, Alice Feeney), nem volt rossz, de rádöbbentett, hogy továbbra sem szeretem a krimiket.
A macska viszont annyira édes volt, egy ponton gyakorlatilag a fejem alá gyűrtem párnának (illusztráció balra) és úgy néztünk a Binging with Babish videókat, és nem szólt semmit csak dorombolt tovább.
Annyira szeretem ezt a cicát.

Ma elmentünk sétálni, és úgy süvített a szél, hogy hazaérve felszabadultam az internetre szélbiztos kabátokat nézni, és találtam is egy gyönyörű türkizkéket, de olyan erősen a lélektani határomon felül van, hogy csak lementettem későbbre, amikor még dühödtebb leszek a széltől. Nem tudom amúgy, csak engem tesz a viharos szél agresszívvá?

A Hangos Szomszédoktól meg néha olyan hangok jönnek, mintha egy csapat 200 kilós óvodás játszana nagyon intenzív fogócskát. Szerencsére csak pár percig tart egy meccs, de akkor is, mi a fasz.