Aztán a lépcső bevezetett egy fás részre, és egyszer csak elfogyott a közvilágítás.
Itt még röhögtünk, szóltam is Medvegynek, csináljon már egy fotót, haha, olyan, mint egy horrorfilmben.
Igen ám, de ez a lámpa volt az utolsó utunk hátralevő részében. Onnantól jött a sötétség.
Csak a mi szuszogásunk hallatszott és nem láttam semmit, csak a következő lépcsőfokot és a fák törzsének árnyékát, és elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy tudjam: egy kis háttérzene választ el a tragikus végtől. Ezek után csak hab volt a tortán, amikor a sötétben megláttam egy nagy vaskaput, mögötte egy lepukkant házat, és nem sokkal később a kerítésnek rontott egy hatalmas kutya. Itt már kurvára kezdtem unni a banánt és végre normális, emberek által járt utcába akartam érni.
Amúgy Medvegyöcsi fel lett szalagozva, a táncok meg letáncolva, és még csak nem is untuk magunkat annyira, amennyire sejtettük, hogy fogjuk. És a végén kimondottan meglepődtem, amikor a nagy családi csoportképre engem is beállítottak, valahogy nem szoktam meg a tudatot, hogy egy kicsit már Medvegy családja is a családom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése