Tejfoggal kőbe mért haraptál

Tegnap elmentünk kicsit kirándulni, esküszöm a vonaton ülve azt éreztem, mint amikor az ember túl sokáig ül a saját lábán és utána feláll és kezd visszatérni bele a vér, csak nekem a lelkem zsibbadt el manapság és abba tért vissza az élet. Holnap nyitnak a boltok!

Ma van a magyar költészet napja, nekem meg otthon vannak a Szabó Lőrinc köteteim, amiket ilyenkor szertartásosan elő szoktam venni egy átlapozásra. Érdekes, hogy felerősödik az ember nemzeti öntudata, ha eltávolodik az országból - esetemben egyáltalán kialakult valami az eddigi tagadás helyett, és emésztgetem magamban a dolgot, már ez is valami.

Zongora: mindjárt megtanulom az első kétkezes számomat! Nem túl bonyolult, a Bella Ciao egy egyszerűsített verziója, de a következő majd Rahmanyinov lesz, haha.
Nem sok jó ötletem van, de két héttel ezelőtt felvettem videóra a legelső skálácskáimat, és olyan jól esett ma visszanézni! Még így is, hogy voltak napok a múlt héten, amikor eléggé elhanyagoltam a gyakorlást, mert annyira rágörcsöltem a témára, hogy nem tudtam rávenni magam.

Nagyon sokat gondolkodtam, gyerekként mennyivel természetesebb a folyamatos fejlődés és felnőttként milyen gyorsan elfogy az ember türelme, legalábbis magamból kiindulva. Egyáltalán nem rémlik kiskoromból a kezdők bénaságával járó frusztráció, most meg ha nem sikerül valami második nekifutásra, elkönyvelem, hogy hát jó, én ehhez nem értek, nekem ez nem való, nem is pazarlom rá az időm.
Mondjuk gyerekkoromban nem is volt internet, ahol láttam volna, hogy akármit is néztem ki, egy ötéves ázsiai gyerek már amúgy is profi benne.