Starbucks Krónikák

Tegnap megkérdezte az egyik munkatársam, hogy szeretnék-e drive thru rendelést felvenni, és nem szerettem volna, de ezt mégsem mondhatja az ember, szóval már van costumer service hangom is (Hi, welcome to Starbucks, what can I get for you today?). Béna vagyok, de majd alakul.
(amúgy milyen bátor már, tegyük be a félsüket külföldit a kasszába a harmadik napján, amikor a pénztárgépet sem tudja rendesen kezelni - de nem panaszkodom, végig ott álltak mellettem közben, azonnal kimentettek, ha nagyon szerencsétlenkedtem, és hamarosan már vállon veregettek, hogy na látom, már mennyivel jobban megy, mint egy órával korábban)
Ugyanitt a hétvégém szabad volt, de időnként ránéztem az angol telefonomra, hogy van-e valami újság az munkahelyi csoportban, meg is nyugodtam, hogy milyen csendes - ja, mert mint tegnap este feltűnt, végig le volt véve a mobilnet. Persze nem csak pörgött a csoport, de még külön üzenetet is kaptam egy munkatársamtól vasárnap a hétfőre vonatkozóan. Annyira nem volt fontos, mert tegnap végig együtt dolgoztunk és nem szólt róla, de azt hittem, belehalok a szégyenbe, amikor megírtam neki, hogy a látszat ellenére nem vagyok teljesen gyökér.

Közben eléggé alaptalannak tűnik az előző posztban említett félelmem, mert ja, a régi csapat jól összerázódott már, de nagyon támogatóak meg türelmesek velünk - ugyan van egy tendenciájuk rá, hogy belökjenek a mélyvízbe, de közben végig ott állnak mellettünk és azonnal beugranak, ha nem tudunk megbirkózni a helyzettel. Ráadásul most nagyon sok új hús van, akikkel azonnal összerezonálunk a szerencsétlenségben ("Bocsi, nem tudod, a fahéjas csigát hol találom?" "Ne haragudj, de nem, ez a harmadik napom..." "Haha, nekem az első." /egy támogató tekintettel bajtársiasságot cserélünk és együtt keressük tovább a fahéjas csigát/).

Mellesleg nem kicsit szerencsésnek érzem magam, nem csak a kollégák miatt, hanem hogy velem még senki sem ordibált vagy problémázott (bár tudom, hogy azonnal megvédenének, többször elmondták, hogy bárki problémásan viselkedik velem, azonnal szóljak). Ellenben egy ürge van, aki még a próbanapomon megkérdezte, hogy milyen édes akcentusom van, honnan jöttem, és tegnap újra jött és magyarul köszönte meg a kávét, amikor odaadtam neki.

Bocsánat a sok és uncsi munkahelyi beszámolóért, de ez terápiás, mert közben a mentális állapotom nagyon hullámzik. Amikor bent vagyok, jól érzem magam, aztán hazaérek és elkezdek bőgni, hogy kész, ennyi, holnap be sem megyek, ez szörnyű volt és borzalmas, a próbaidőt sem fogom kihúzni így. Tudom, hogy ez normális, az új szituációk akkor is ijesztőek voltak, amikor még relatív stabil voltam, most meg jobban meg vagyok borulva, mint valaha. De no.