Az életem és ahogy túlbonyolítom

Tegnap volt az utolsó az imádott kórházi gyakorlataimból.

Már napok óta hergeltem rá magam, amikor a reggeli gyülekezőnél a gyakorlatvezető doki szórakozva mondta, hogy hát akkor itt a könnyes búcsú órája, de amúgy ha van kedvünk, jöjjünk még: nagy boldogan körülnéztem, de mindenki csak udvariasan nevetgélt*.

A gyakorlatot egy másik osztályon töltöttük, és egész végig azon pörögtem, hogyan mondjam majd, hogy én én én, én nagyon szeretnék még jönni, szóval amint véget ért, a többiek az öltöző felé rohantak, én meg vissza a gyakvezhez.
Mint minden alkalommal, amikor gondosan elpróbálom magamban, hogyan és mit fogok mondani, semmi nem úgy történt, ahogy a fejemben: éppen roppant elegánsan lefelé pattogtam a lépcsőn és kezdtem végiggondolni a kis beszédem az osztályon szerzett tudásról meg a megtalált utamról, amikor váratlanul szinte nekirohantam - és a helyzettől kialakult lányos zavaromban egy tőmondatot sikerült kinyögni.

Annyit, hogy én akarok még jönni.
Rám nézett, mondta, hogy oké.
Visszakérdeztem, hogy az óra idejében?
Mondta, hogy igen.

Szóval ennyi.

* amúgy nagyon nem értem, én minden óra után lelkendeztem a többieknek, akik általában csendesen nézték az órájukat és alig várták, hogy véget érjen a 8 alkalom.