Megjött a biciklim a szervízből (ezt miért így írtam, nem jött, én mentem el érte és hoztam haza), csodálatosabb, mint amilyenre emlékeztem, és ma el is gurultam vele egy rövid, de biztonságosnak gondolt körre az ASDÁba: olyan útvonalat akartam, amit már megtettem többször gyalog és nem félek tőle, ehhez képest az indulás egyből azzal kezdődött, hogy kitoltam a biciklit a garázsból, nagy boldogan felpattantam - majd öt percre félreálltam a következő sarkon átgondolni az életemet. Végül a kis kényszerszünet után visszaszálltam és a végére annyira felbátorodtam, hogy sikerült egy rendőrautó előtt áthajtani a piroson, de szerintem annyira ledöbbentek a pofátlanságomon, hogy elfelejtettek lebaszni.

A faszom Főnix rendjét szörnyű olvasni, és nem csak azért, mert felhúz a tehetetlenség: és nem csak a sajátom, az olvasóé, hanem a szereplők is csak tűrik a velük történő sorozatos igazságtalanságokat. Ja és tegnap begörcsölt a karom, mert menet közben akartam olvasni.
Ha egyszer egy békés, kiegyensúlyozott diktatúra ura lennék, nem csak a két óránál hosszabb filmeket tiltom be, hanem az 500 oldalnál vastagabb könyveket is.

A Tiktoknál csak egy dolog kellemetlenebb számomra, mégpedig felnőtt emberek Tiktokon. How do you do, fellow kids?-vibeja van.

Tavaszi fáradtság

A hétvégén vettem vízfestéket és újra elkezdtem játszani vele, és semmi sem tanít úgy türelemre és a sorsom elfogadására, mint a vízfesték.
Kivártam, amíg megszáradt a papír?
Nem.
Ezért most szétfolyt az új festék, amit fel akartam vinni?
Igen.
Vissza tudom ezt valahogy csinálni?
Lol nem, így jártam.

Végre kiolvastam a Tűz Serlegét, tudtam, hogy belassultam vele, de mégis meglepett látni goodreadsen az egy hónapos olvasási időt. Idén is kitűztem magamnak az 50 könyvet és egy könyvvel az ütemterv mögött vagyok, szóval most már bele kell húznom. Mondjuk vagy négy könyvem van továbbra is félbehagyva, szégyen ez, szégyen.

A hetem fénypontjait jelentik manapság az edzések, akár Angol Barátainkkal megyünk, akár kettesben, utána mindig feltöltődve és szinte boldognak érzem magam. Self care bitches.

Nagyon élvezem manapság a növénykéinkről való gondoskodást, iszonyú büszke vagyok rá, hogy a beköltözéskor vett kis IKEÁs növénykénk már a duplájára nőtt, a peace lily boldog, és még a csilikéink is visszatértek az életbe. Vágyakozva nézem a virágföldeket és a cserepeket a boltban, mert földben akarok turkálni meg ültetni akarok. Mi történik velem.

Back to normal

Manapság maszkban edzem, mivel a konditermünkben bevezették, hogy csak konkrét testmozgás közben nem kell viselni, máskor viszont igen, és nincs kedvem fel-le húzni az arcomról. Egyáltalán nem kényelmetlen, és ezt csak azért említem meg, mert a múltkor nem álltam meg és válaszoltam facebookon egy nőnek, aki szerint MINDENKI HALLGAT A MASZKBAN EDZÉS KÁROS HATÁSAIRÓL, hogy az egyetlen káros hatás az volt, hogy senki sem látta az eltorzult fejem.

Erről jutott eszembe, hogy milyen furcsa lesz majd visszatérni a normálishoz - hiányozni fog majd a maszkviselés? Csomószor hordom ott is, ahol nem kötelező, mert kezdem megszokni, hogy a fejem fele konstans nem látszódik. Tuti ugyanúgy pofákat fogok majd vágni meg ásítozom majd maszk nélkül is.

Elvittük a biciklijeinket szervízbe, most egy másik, a lakástól két sarokra lévőre mentünk. A szerelő srác kevésbé volt cuki, mint a másik helyen, és úgy néz ki, mint Jay a Jay és néma Bob formációból, de engem megnyert, amikor elismerően hümmögve hajolt le a biciklimhez és megdicsérte, milyen szép darab. Thanks, i know. Aztán most retteghetek megint, mikor fog csörögni a telefon a hogyan továbbról. Biztos sosem mondtam még, hogy minden egyes angol nyelvű telefonhívás éveket vesz le az életemből.

Zongora update: a múlt hét eléggé kuka volt gyakorlás szempontjából, viszont végre kipróbáltam a note training appot, amit még korábban letöltöttem, és most ismét fellángolt bennem a lelkesedés. És még így is folyamatosan magamra kell szólni, hogy ne legyek folyamatosan csalódott és lehúzzam az elvárásaimat emberi szintre.

Újra itthon

Szürreális élmény volt péntek délután hazajönni, hónunk alatt a macskával meg az IKEÁs szatyorba dobált holmijainkkal. Minden pontosan úgy volt, ahogy hagytuk, leszámítva hogy a folyosó másik vége le van zárva.
Ja és a vaníliás szójatejem belesavanyodott a hűtőbe meg a gyengéd szeretettel, magról nevelt kis chilijeink elszáradtak. Bár a chiliből az erősebbeket azóta sikerült visszahozni az életbe, szóval a tényleges veszteség csak a szójatej.

(és ezúton szeretnék egy hálaéneket zengeni Pónak, aki elképesztően jól vette az egészet, még vendégségben is viselkedett, pedig soha nem csináltunk ilyet és mindenki erősen kint volt a komfortzónájából. És hogy ne csak belekiabáljak az internetbe és mindenki megnyugodjon, hogy az érintett malacnak is megköszöntük a türelmét, elmentünk és bevásároltunk neki purina luxi kiskonzerves kajából, amit amúgy szülinapokra szokott kapni meg annó az ivartalanítása után engesztelésül)

Az történt, hogy tegnap délben hirtelen nagy füstöt láttunk az ablakból, valahonnan oldalról-fölülről, de nyugtalanítóan közelről jönni.

Egész gyorsan eszkalálódtak a dolgok onnantól, hogy én papucsot húztam és lebattyogtam megnézni, hogy tőlünk jön-e a füst, és mire észbe kaptunk, jöttek a tűzoltóautók egymás után, engem nem engedtek vissza, Medvegy meg szedte a macskát meg az iratainkat és rohant utánunk.
És a következő négy órában lent álltunk és vártunk, először az utcán, majd a parkolóban, végül beengedtek a portára. Az utolsó két órában tudtuk meg, hogy a tetőn lévő egyik napelem gyulladt ki, és hát a hatodik-hetedik emelet elég siralmas állapotban van.

Mondtam már, hogy a hetediken lakunk..?

El kellett hagyni az épületet, és emeletenként felfelé haladva mindenki kapott tíz percet, hogy összeszedje a legfontosabb holmijait. Természetesen alulról kezdtük, szóval már remegett a kezem a feszültségtől, bőven volt időm elképzelni a horrort, ami vár majd ránk, ha visszajutunk a lakásba. Szerencsére a pótolhatatlan dolgaink mind velünk voltak, de minden egyéb drága holmink viszont nem, fontossági sorrendben élen Medvegy laptopjával (amin dolgozik). 

Mire mindenki más végzett, mi is felmentünk végre, egy tűzoltó vezetett fel és mondta, hová lépjünk, és atyaég - a kérdéses napelem alatti lakás beomlott, a közvetlen mellette lévők meg beáztak az oltás közben, a folyosó úszott a vizes törmelékben, kábelek lógtak a plafonból. Aztán befordultunk a mi folyosónkra, és mintha mi sem történt volna, kicsit koszos volt ugyan, de semmi nem látszott, a lakás pedig pontosan úgy várt, ahogy otthagytuk, a levegő volt kicsit állott meg fura szagú. Remegve összekapkodtuk a legfontosabb holmijainkat, bedobtuk a kocsiba és átjöttünk Angol Barátainkhoz.

Igazából csak akkor esett le, ez mennyire közel volt, amikor M, vagyis Angol Anyánk már a második pohár bort nyomta a kezembe és a sokadik aggódó kérdésre válaszoltam, hogy igen, mi jól vagyunk.
Mert nem csak hogy karcolás és anyagi kár nélkül megúsztuk az egészet, de még nyertünk is a dologgal: Angol Barátainkkal ősz óta tartjuk a szociális távolságtartást és egészen konkrétan a múlt héten emlegettük fel, hogy milyen jó is volt az az időszak, amikor még nem volt saját lakásunk és náluk csöveztünk, most meg igazából lett egy indokunk újra pizsipartizni, ráadásul a várakozás közben a lakótársainkat is megismertük valamennyire, az emeletszomszédainkkal a végén már röhögtünk a saját nyomorunkon, ahogy legutolsóként vártunk a sorunkra. Még a macska is jobban viselte a vártnál az egészet.

Reggel kaptuk a hívást, hogy ma mindenki visszaköltözhet, de a hetedik emeleti lakóktól kérnek még egy nap türelmet, hogy biztonságossá tegyék a szintet, szóval holnap költözünk csak vissza.

Elképesztően szerencsések vagyunk.

Podcastokról

Lehet a podcast műfaj eleve nem nekem való, de úgy érzem, jóval többen csinálnak podcastot, mint ahányra szüksége van a világnak. Múltkor a sétámhoz beraktam egyet, és többször dühödten bele kellett tekernem, annyira felhúztam magam, mert az epizód címében ígérnek valami érdekes témát, aztán elmegy az epizód fele azzal, hogy röhörésznek a magánéletükről meg csevegnek valami tökmásról.
Ráadásul a magányérzetemen se nagyon segít, hogy tökegyedül, egy fülhallgatóban hallgathatom, mások milyen jókat tudnak beszélgetni egymással.

Ugyanitt azért vevő vagyok ajánlásra, mert beiratkoztunk az edzőterembe és hát a kardióedzések unalmasak. Deliciously Ella podcastját még tolerálom (annak ellenére, hogy a férje valamiért nagyon nem szimpatikus, nekem fura az az ember), de ő lényegében interjúkat csinál különféle szekemberekkel, akik azért érdekesek.

Medvegy nemrég megállapította, hogy a mai fiatalok milyen igénytelenül meg trashy-n néznek már ki (a jelenlegi divat tény, hogy nem valami elegáns, na ezt kombináljátok a néha amúgy is kérdéses angol stílussal), én meg csak féltékeny vagyok, mert tinédzserként szerintem törvényszerűen hülyén kell kinézni, de a maiak legalább kényelmesen teszik - én sem vagyok büszke a tizenéves stílusomra, de mellé felsorolni alig tudom, hányszor csináltak belőlem hülyét vagy nyomorítottak meg az éppen aktuális divatdarabok. 

(csak ami hirtelen eszembe jutott: jártam térdig vizes és letaposott aljú trapéznadrágban, hogy nem sokkal később meg minden előrehajoláskor kilógjon a seggem a csípőnadrágból, törte fel a lábam a bebújós emócipő, pállott be a vállam a szilikonpántos melltartó alatt...)

One man's useless information is another man's college major

Nem értem, hogyan épülhetett be a köztudatba a hattyú = kecsesség képzettársítás, elvégre híradóban láttam utasszállítókat vízen kecsesebben kényszerleszállni, mint ami az a leszállásnak csúfolt mutatvány, ahogy a hattyúk becsapódnak a folyóba. A felszállásuk meg konkrétan egy vicc, amikor a hatalmas bojlertestüket nekifutásból próbálják a levegőbe emelni és közben hangosan csapkodnak a szárnyaikkal.
Idővel tényleg kezdek a saját anyámmá változni, jegyezte meg főszereplőnk, ahogy rájött, hogy édesanyja soha meg nem értett, csónaktestű vízimadármániája rajta is kezd eluralkodni.

A korábban említett szomszédok időnként feladják a leckét olyan zajokkal, amit nem tudunk beazonosítani. Tényleg kezdem megszokni, csak időnként kapom már fel a fejem, amikor mintha egy medicinlabdát dobnának a falnak vagy egy mély férfihang felröhög. Egyre kevésbé érdekel, meg szerencsére egyre inkább múlnak elfele azok az idők, amikor naponta átlag 23 és fél órát voltunk otthon.

A könyvtár újságolvasó szolgáltatót váltott és amennyire örülök ennek, annyira nem, mivel ugyan a felület elég kényelmetlen, viszont sokkal több újság van fent.

Ma voltunk sétálni, olyan meleg volt, hogy levettük a kabátjainkat és a hangulatunk szinte optimista volt, hogy talán lesz még az életünk kicsit kevésbé magánzárka jellegű, amiben az emberi kontaktus nem merül ki az apartmanunk recepciósával. Láttunk kisnyuszit meg néhány kamasznyuszit meg veszekedő ludakat.
Ja Medvegy talált a coopban akciós strongbow-t, szóval most a földön hasalva blogolok, a laptop előtt pedig egy pohár cider öt jégkockával és időnként megrágcsálom a színes, mosható szívószálat. Life is good.

Tejfoggal kőbe mért haraptál

Tegnap elmentünk kicsit kirándulni, esküszöm a vonaton ülve azt éreztem, mint amikor az ember túl sokáig ül a saját lábán és utána feláll és kezd visszatérni bele a vér, csak nekem a lelkem zsibbadt el manapság és abba tért vissza az élet. Holnap nyitnak a boltok!

Ma van a magyar költészet napja, nekem meg otthon vannak a Szabó Lőrinc köteteim, amiket ilyenkor szertartásosan elő szoktam venni egy átlapozásra. Érdekes, hogy felerősödik az ember nemzeti öntudata, ha eltávolodik az országból - esetemben egyáltalán kialakult valami az eddigi tagadás helyett, és emésztgetem magamban a dolgot, már ez is valami.

Zongora: mindjárt megtanulom az első kétkezes számomat! Nem túl bonyolult, a Bella Ciao egy egyszerűsített verziója, de a következő majd Rahmanyinov lesz, haha.
Nem sok jó ötletem van, de két héttel ezelőtt felvettem videóra a legelső skálácskáimat, és olyan jól esett ma visszanézni! Még így is, hogy voltak napok a múlt héten, amikor eléggé elhanyagoltam a gyakorlást, mert annyira rágörcsöltem a témára, hogy nem tudtam rávenni magam.

Nagyon sokat gondolkodtam, gyerekként mennyivel természetesebb a folyamatos fejlődés és felnőttként milyen gyorsan elfogy az ember türelme, legalábbis magamból kiindulva. Egyáltalán nem rémlik kiskoromból a kezdők bénaságával járó frusztráció, most meg ha nem sikerül valami második nekifutásra, elkönyvelem, hogy hát jó, én ehhez nem értek, nekem ez nem való, nem is pazarlom rá az időm.
Mondjuk gyerekkoromban nem is volt internet, ahol láttam volna, hogy akármit is néztem ki, egy ötéves ázsiai gyerek már amúgy is profi benne.

Come to my galaxy

Ezt a számot egy béna horrorfilmben hallottam, és teljesen becsípődött. A tinédzser nővérem szobája jut róla eszembe, ahonnan ilyen zene szűrődött ki, Johhny Depp meg Casablanca poszter volt a falon meg Alf plüss az ágyon, és ahová babakoromban bejutni az abszolút high life volt.

(a szüleim mindig kínosan ügyeltek rá, hogy a nagy korkülönbség ellenére jó legyen a kapcsolatunk a nővéremmel, szóval az volt a szabály, hogy csak akkor mehettem be a szobájába, ha ő beengedett. én erre emlékszem, de a nővérem valószínű nem, mert amikor lett egy unokahúgom, rendszeresen jöttem haza arra, hogy amíg én távol voltam, ők bementek a szobámba és kipakolták a fehérneműs fiókomat vagy firkálgattak elől lévő papírjaimra. Ah, a régi szép idők.)

Zongora update: szerintem én vagyok az egyetlen, aki youtube-on synthesia tutorialt fordít le magának kottára, hogy utána abból tudjon tanulni.
Ugyanitt volt egy kis kirohanásom Medvegynek, miszerint hogyhogy nem lettem egy hét alatt profi, de ahogy kimondtam, rájöttem, milyen röhejes, szóval azóta csendben vagyok.

Kiolvastam a harmadik Harry Pottert is, szabályos adrenaline-rushom volt, amikor mindenki megérkezett a Szellemszállásra - és nekiállnak beszélgetni meg magyarázkodni, ahelyett, hogy első és legfontosabb lépésként nekikúrnák azt a kurva patkányt a falnak. Faszomat komolyan.

Ja és ha nem fájna eléggé az élet, elkezdtük a Csernobilt újra.
Mert miért ne, elvégre amúgy is annyi felesleges életkedvem van raktáron.

Left hand: check. Right hand: check. Both hands together: epic failure

(ezt a kommentet egy youtube oktatóvideó alatt láttam, és annyira jól esett, hogy nem csak az én ujjaim állnak ellen az egymástól független mozgásnak.
ugyanitt annyira édes már, milyen sok zongora/zenetanár van fent youtube-on)

A héten majdnem elbőgtem magam, amikor megvettem életem első kottafüzetét. Még mindig nehezen hiszem el, hogy THIS IS ME NOW - én, aki egész eddigi életében takarózott vele, hogy nem ért a zenéhez*, nincs hallása**, és amúgy sincs hozzá semmi affinitása***.
Olyan fura amúgy, nagyon könnyen ragasztok magamra negatív címkéket, de ha esetleg kialakulóban lenne valami pozitív új tulajdonságom - hohó, azt ki kell érdemelni, mielőtt jellemezném magam vele, és megszabok magamnak valami távoli feltételt, amit teljesíteni kell.
Gatekeep-elem saját magamat, ez milyen szerencsétlen dolog már.

*nyilván nem értek hozzá, mivel nem tanultam soha

**abszolút hallásom valóban nincs, a zenei hallásom viszont teljesen átlagos és teszteredményeim vannak róla, hogy nem vagyok tone deaf

***ez meg majd kiderül

Tegnap átmentünk húsvétolni Angol Barátainkhoz: mivel már hétfő óta legális szabadtéren hat fő alatt gyülekezni, szégyentelenül összegyűltünk négyen és éltük a magyar gyökereinket, vagyis alkoholizáltunk fényes nappal. Mivel felelősségteljes felnőtt vagyok, aki felelősségteljes és előre tervez, gyalog mentünk, és a hazaút életem egyik legvidámabb emlékei közé került fel, amire nagyon szükségem volt mostmár.

Ja és csak háromszor ment el mellettünk rendőrautó, ami nem lett volna gáz, ha nincs a kezünkben hazafelé is egy bödön cider itt meg tilos közterületen alkoholizálni, de még az is vicces volt.

Az utóbbi napokban stresszforrásom, hogy elkezdtük hallani a szomszédokat. Majdnem kilenc hónapja élünk itt és a legnagyobb gondunk eddig az egész házat átjáró, folyosóról hozzánk is beszűrődő fűszag volt (fű mint marihuána, nem frissen nyírt gyep)(és ami meglepően gyorsan vált az otthon illatává), de a szomszédoktól gyakorlatilag nem hallottunk át semmit. Igazából most ez sem vészes, csak ha mi éppen néma csendben vagyunk, halljuk az átszűrődő zenét-beszédet, amit eddig nem, én meg nyilván elkezdtem ráfeszülni.
Mérlegeltem, átmenjek-e panaszkodni, de végül elvetettem több okból is: amikor mi lefekszünk, éjfélkor-egykor csend van már, alváshoz teszünk be zenét egész éjszakára, a háló valahogy jobban van szigetelve és oda nem hallatszik be semmi, meg amúgy is gyanítom, hogy városi-társasházi viszonylatokban ez így működik. Valamilyen szinten biztos mások is hallanak minket, és nem akarok egy olyan toxikus panaszláncot elindítani, aminek a végén rohanunk beárulni azt, aki este nyolc után hangosabbat fingik.
Medvegy meg kiröhögött, hogy a fél életemet az M3-as autópálya mellett éltem le (nem képletesen, hanem konkrétan - és csak az utolsó pár évben kaptunk új, normális nyílászárót meg húzták fel a zajvédő falat), és most meg azon pörgök, hogy a szomszédok hangosan veszik a levegőt, de társasházban nem laktam még, nem tudom, mi a normális és mi nem.