I can hear the universe changing

Nemrég megkérdeztem Medvegyet, az ő véleménye szerint is új téli illat után kéne-e néznem - miután a múlt héten lecseréltem a nyári parfümömet, és kisebb helyiségekben és közös légtérben való megjelenésem után többször is megjegyződött, hogy nahát, micsoda illat, valaki füstölőt gyújtott?

Medvegy: Szerintem maradhat, elvégre illik hozzád. Olyan... hippis.

A lyukas tornacipős, színes sálas lány szava erre elakadt, dühödten visszatette az éppen olvasott Az ötös számú vágóhidat az újrahasznosított műanyag palackokból készített hátizsákjába, és megfogadta, hogy ezt a párbeszédet még felhasználja egy novellájában, amit egy kávéházban jegyez le a moleskin noteszébe tintásüvegből tölthető töltőtollával.

For hands of gold are always cold But a woman's hands are warm

Tegnapelőtt kicsit Hermione fílingem volt, ugyanis van egy kötelező, random alkalmakkor katalógusos órám 16:00-ig a Vas utcában, és 16:00-kor kezdődik a valóban érdekes szabadon választható tárgyam az EOK-on.

BKVval se gyorsabb

Szóval mostantól én leszek a nyomi, aki előbbi óráról mindig eljön hamarabb, hogy utóbbiról meg késsen.
Az óra maga amúgy tényleg érdekes, még én is meglepődtem, amikor megláttam az előttem lévő padsorban az előző előtti félévből ismert Élettan tanárnőmet is, és hát őt aztán biztos nem a két kredit motiválja.

Utána viszont a szülinapom alkalmából BFF elvitt vacsorázni (so grown up, such adult), és amíg a kajánkra vártuk, két forralt bor fölött megvitattuk az élet aktuális fontos dolgait. Egyszerűen imádom őt, de tényleg.
Mellesleg mikor lett hirtelen tél, hogy már nem Aperolt kíván az ember, hanem almás szegfűszeges forralt bort?

Ma pedig életemben először voltam és vettem valamit a Lushban. Egyrészt ennyi pénzért nagyon ajánlom, hogy jó legyen a cucc, másrészt viszont lövésem nincs, hogyan bírják ezt a szagot szerencsétlen eladók minden nap ilyen töményen.

Black is such a happy color

Egyelőre egész jól bírom a munka + suli témát (mondta a lány a tanév első hetében), sőt, tetszik, hogy pörög az élet és történnek a dolgok. Az emberekről mondjuk nem akarok beszélni, gyűlölök mindenkit, órák előtt bedugott füllel olvasok, nehogy véletlenül hozzám szóljanak és Steve Busceminek érzem magam a How do you do, fellow kids gifből.

Nyilván ez is elmúlik majd, általában azért mosolygós meg jókedvű is szoktam lenni, csak az nem most van.

Nemrég vettem egy piros? narancssárga? korallszínű blézert, mert Medvegy szerint túlságosan egyhangúan (vagyis feketén) öltözködöm.

Eddig szinte mindenki megdicsérte, én mégis egész nap szorongtam és úgy éreztem magam benne, mint egy papagáj.

Talán nem mindenkinek valók a színek.

Csendben és diszkréten megünnepeltük a szülihetemet is: néhány napig tökéletesen boldog voltam, és mindent megkaptam, amit kicsi szívem vágyott. És az említett szervnek elég finnyás és fura ízlése van, szóval ezen jeles alkalomból sétáltunk kb. tízezer kilométert négy nap alatt.

Fun fact, egyszerűen imádok sétálni.

Aztán meg a héten elkezdődött az iskola. Úgy két napig tartott a lelkes eufória, aztán az utcába befordulva már rázott az undor. Csinálnom kell valamit magammal, különben nagyon hosszú és érdekes lesz az előttem álló pár (*csendben zokog*) év.

Nálunk a családban szokássá vált az illendőnél hosszabbra nyújtani az egyetemi tanulmányainkat, de hát no, mások csipszet esznek, dohányoznak vagy kokainoznak, szóval lehetne sokkal rosszabb is.

Át kéne írnom a bemutatkozót az oldalsávban, ha már nem csak a korom, de a családi állapotom sem stimmel. Ja, és a macskáim száma sem.

Are we all blind? Do we not see? Do we not bent to misery?

Vettem egy sminkpalettát, amiben van pirosító és highlighter*: ideje volt már, és most megtanulom használni is. Vészesen közeledve a huszonöthöz talán már nem csak a BB-krém felkenésének kéne jelentenie a sminkelés csúcsát.

*Csak hogy érezzétek a szándék komolyságát, azért nem mertem a felnőttsminkek közül választani, hanem két tinilányt félretúrva levettem ezt az essence állványról.

Életem egyik tragédiája (a sokból), hogy imádom a gombát, de a gomba nem szeret engem, vagyis a bélésemet, és másnap meg akarok tőle halni. Egyre jobban félek és emlékszem, amikor anyukám és a nővérem a kukoricától haldoklott, és mondták, hogy majd meglátom én is, ha idősebb leszek.
Mondjuk magamat ismerve nem fog érdekelni.

Serj Tankiant hallgatok, és ilyenkor mindig felerősödik bennem a hála a kis életemért - mert akármilyen szar is a helyzet, soha de soha nem kellett a saját vagy szeretteim biztonságáért és életéért rettegnem. És lehet, hogy én ezt természetesnek veszem, de nem csak földrajzilag, de időben sincs olyan messze, amikor ez még nem volt az.

Vennem kellett füldugót.
Tippeljetek, ki lehet ennek az oka.
Na vajon.

mégis.