Kinéztem négy szakdolgozat témát és a jövőhét folyamán elkezdem zaklatni felvenni a kapcsolatot a konzulensekkel, hogy kiderüljön, mit is kell csinálnom melyikükkel rezonál össze a törékeny kis lelkem, hát mi történik itt.

Még mindig hajt a motiváció a sulival kapcsolatban, ezért egy irreálisan nagy összeget hagytam különböző tankönyvboltokban.
(Azt pedig csak szomorúan jegyzem meg, milyen kevés a szakirodalom dietetika témában, nemhogy a modern, hanem úgy egyáltalán, aztán meg sírunk, hogy milyen fosul eszik a magyar meg milyen siralmas a táplálkozáskultúránk.)

Akartam egy nagyon sötét rúzst a télre.
Először kacérkodtam a MAC gondolatával, de aztán megnéztem, mennyibe is kerül ott egy rúzs, szóval inkább bementem egy drogériába és vettem ott egyet. Midnight Merlot a fantázianeve, hát igazából már ekkor megnyert magának, de még a színe is döbbenetesen jó, és több pénzem maradt tankönyvre, ha ha.

Csak ne lenne ilyen hideg

A tegnapelőtti napomról nem akarok beszélni, a tegnapi viszont meglepően tartalmasra sikerült (plazmaadás, tankonyha, randi, BFF telefonos angol szóbeliztetése egy kocsmából), és a végén eljutottam Nyáry Krisztián könyvbemutatójára is, ahol aláírattam a legújabb könyvét.

Miközben sorban álltam és védelmezőn öleltem (a könyvet), végig az járt a fejemben, hogy mondj neki valamit, mondj neki valamit - amikor sorra kerültem, persze belém állt a fangörcs, amit sikeresen legyőzve végül kinyögtem egy egész suta mondatot, amire válaszolt, amire megint mondtam valamit, amire megint válaszolt, és a végén rám mosolygott, szóval ki tudja, ha nagyon akarom és sokat edzek rá, idővel talán normális ember lesz belőlem, aki tud emberek között viselkedni.

Haha, eddig tartott

A héten a szokásosnál is kevesebbet és rosszabbul aludtam, talán ezért, de a hangulatom alakulása meglepő hasonlóságot mutat a gyilkos hullámvasúthoz: egyre tisztábban látom, mennyi mindent nem tudok még, ami egyik pillanatban megfogadtatja velem, hogy csak azért is én leszek a legjobb szakember a területemen és őrült tanulásra motivál (hullámvasút fel), a következőben pedig íróasztal alatt sírok, hogy minek foglalkozik velem bármelyik oktatóm is, csak rabolom az idejüket, reménytelenül ostoba vagyok, kár belém a felsőoktatás (hullámvasút le).

(ez utóbbit alátámasztandó fun fact: már többször eltévedtem a kórházban, erről odaúton a buszon sírtam BFF-nek is, aki próbált megnyugtatni, hogy majd belejövök.
Tegnap megint nem találtam vissza a szekrényemhez.)

Viszont megrendeltem Nyáry Krisztián új könyvét és ha törik, ha szakad, holnap dedikáltatni is fogom, előtte meg kapok hummusztálat az Olive Treeben.

Most meg szedem magam és bemegyek a könyvtárba, ha szar a kedvem, a könyvek közelsége megnyugtat. És most eléggé szar.

A hétvégén többet tanultam, mint eddig az egész félévben, és mivel már el tudom helyezni az anyagot a gyakorlatban, meg is ragad, nem csak magolok üveges tekintettel.
Nagyon élvezem, hogy nahát, így működnek a normális emberek, nahát ilyen voltam én is régen. Nem tudom, meddig tart még, félek, hogy elmúlik, de titokban remélem, hogy ez az új állapotom, lehet így is élni és ilyen, amikor az ember a helyére kerül.

Mellesleg lebetegedtünk, ami egyikünknek sem fér most éppen bele az időbeosztásába. Mivel Medvegy betegsége mindig súlyosabb, én vonszoltam el magam a gyógyszertárba ellátmányért (ugyanitt: betegnek lenni nem olcsó. egészségesnek se, de szíven ütött, amikor majdnem egy tizest otthagytam a patikában) és váltóban főzzük a teát.
Nagyon nem kellemes a hétfőt fél hatkor kezdeni, mivel életünk párja láztól forró teste megfőz a paplan alatt, de legalább marad idő békésen kávézni a hajnali csendben a sötét lakásban, so ive got that going for me.

Más: mondanám, hogy kicsit zavar, de annyira azért nem, hogy már soha nem fogom megtudni: a való életben is olyan könnyű felszedni valakit, mint a filmekben? Mert a sorozatokban a szereplők általában pajkosan összemosolyognak az utcán, kávézóban, boltban vagy akárhol, és a következő snittben már tépik le egymásról a ruhát.
Az élet nagy kérdései ezek.

Lassan négy éve lesz, hogy az egyik barátomból nagyon messze lakó barátom lett.

Tegnap este tartott még egy összejövetelt, mielőtt hazament volna, mert neki a haza már ott van, és amikor elbúcsúztunk, nagyon hosszan megölelt én meg motyogtam a kabátjába, és egészen elszorult a szívem, mert egy hónapon belül másodszor kell így búcsúznom, hosszú időre és nagy távolságra, és nyilván öregszem, hogy már jól esik az ölelés, és a nehéz rész inkább a másik elengedése.

Nem tudom, kinek mi korunk nagy tragédiája, de nekem az, hogy a generációnk úgy spriccelt szét a világban, mintha menekülni kéne az országból.

Oh wait.

Szeretőké a nap vége

A szerdai motiváltság kezd kiterjedni a hét egészére (kivéve a vasárnapra, de a vasárnapok életem végéig átkozottak lesznek).

A hétvégén turkáltam magamnak egy bakancsot.
Egyrészt kb. álmaim bakancsa: fekete, boka körül fűzős, magasszárú, tökéletes szoknyához és nadrághoz is, és pontosan a méretem - vagyis egy számmal nagyobb, de jelen esetben ez a tökéletes, mert fázós a lábam és a téli cipőimet vastag zoknival szoktam hordani.
Másrészt szinte tökéltes állapotú, és volt vagy 4000 forint.
(itthon rákerestem a márka honlapján, akciósan 35000)

Nemrég életemben először kipróbáltam, milyen fedőlakkot is használni a körmeimre a sima lakk fölé, tizenpárév állandó manikűrözés után ennek is eljött az ideje. A hatás frenetikus volt, a nap folyamán akinek csak tudtam, elújságoltam, hogy hát ez csodálatos, hogyan tudtam eddig így élni???

Ja, és a westendes patikában egy csomó Bioderma meg Vichy krém akciós (-25%), én tegnap bespájzoltam már, hátha érdekel mást is.

Manapság

A facebook érzékelheti, hogy egy éve házasra van állítva az állapotom, mert a cipő- és táskahirdetések mellett egyre több kismamavitamin meg egyéb terhestermék reklámja tűnik fel a hírfolyamomban.
Általában csak irritál, de a hónap bizonyos pontján még paranoiddá is tesz.

Az egész családom döbbenettel vegyes büszkeséggel figyeli, hogy már most elkezdtem tanulni a vizsgaidőszakra (melynek oka a klinikai gyakorlatok miatt elöntő motiváció-cunami, amihez hasonlót legfeljebb az első év megkezdése előtti nyáron éreztem, amikor még voltak illúzióim a képzéssel kapcsolatban). Egyrészt megható, másrészt szégyellem magam, meg azért szomorú is.

@Fortepan

Az utóbbi időben nagyon belustultam és leszoktam a hétvégi edzésekről, de ma végre erőt vettem magamon és visszamentem a szokásos hétvégi kedvenc órámra. Nem kicsit féltem, mikor fogom megbánni, de legnagyobb megdöbbenésemre ez a pillanat nem jött el még a sokadik, remegős lábú kitörésnél sem.
Aztán nyújtás közben elöntött a szokásos, már régen hiányolt szerotonin-hullám és rájöttem, hogy talán kicsit sikerült megváltoznom és mostmár nem magamra kényszerítem, hanem igénylem a testmozgást.
Még emésztem egy kicsit ezt a változást (note to self: negatív jelzőkkel nagyon könnyen ruházom fel magam, pozitívakkal miért olyan nehéz?), de nagyon tetszik.

Az életem és ahogy túlbonyolítom

Tegnap volt az utolsó az imádott kórházi gyakorlataimból.

Már napok óta hergeltem rá magam, amikor a reggeli gyülekezőnél a gyakorlatvezető doki szórakozva mondta, hogy hát akkor itt a könnyes búcsú órája, de amúgy ha van kedvünk, jöjjünk még: nagy boldogan körülnéztem, de mindenki csak udvariasan nevetgélt*.

A gyakorlatot egy másik osztályon töltöttük, és egész végig azon pörögtem, hogyan mondjam majd, hogy én én én, én nagyon szeretnék még jönni, szóval amint véget ért, a többiek az öltöző felé rohantak, én meg vissza a gyakvezhez.
Mint minden alkalommal, amikor gondosan elpróbálom magamban, hogyan és mit fogok mondani, semmi nem úgy történt, ahogy a fejemben: éppen roppant elegánsan lefelé pattogtam a lépcsőn és kezdtem végiggondolni a kis beszédem az osztályon szerzett tudásról meg a megtalált utamról, amikor váratlanul szinte nekirohantam - és a helyzettől kialakult lányos zavaromban egy tőmondatot sikerült kinyögni.

Annyit, hogy én akarok még jönni.
Rám nézett, mondta, hogy oké.
Visszakérdeztem, hogy az óra idejében?
Mondta, hogy igen.

Szóval ennyi.

* amúgy nagyon nem értem, én minden óra után lelkendeztem a többieknek, akik általában csendesen nézték az órájukat és alig várták, hogy véget érjen a 8 alkalom.