A szüleim foglaltak végre repjegyet hozzánk szeptemberre. A szülinapomon végre látni fogom őket. Cries in felnőtt.

Múlt héten vettem az egyik kedvenc charity shopomban egy Marks&Spencer farmert egy (EGY) fontért, ami a kritikus combtájékon kényelmes, a derekamon viszont szégyenletesen nagy volt.
Ha megvan a költözős eredettörténetünk, mi annó egy éve egy-egy táska nyári ruhával estünk be az országba, "pfff úgyis olcsó a fapados, térülünk-fordulunk nemsokára", aztán bumm, azóta is fizetjük a magyar számláinkat - de elkalandoztam, a lényeg az, hogy nincs sok ruhám, és a két normális farmeremből az egyik pont most adta meg magát szokás szerint a lába között. Szóval tűt-cérnát-ollót ragadtam, felcsaptam az internetet útmutatásért, és ugyan nem lett tökéletes, de úgysem nézi senki a seggem elsőre elégedett vagyok az eredménnyel, és most van végre egy farmerem, amiben elférnek a combjaim és a derekamon is áll valahogy.
Egy fontért.
Hah!

Előre hergelni kezdtem magam, hogy közeleg a második oltásunk időpontja, és meg kell kérnem majd a store managert, hogy aznapra szeretném kérni a heti három day off-ból az egyiket. Egyrészt gyűlölök kérni, másrészt félek, hogy majd azt mondja, vegyek ki rá szabadságot, amiből nincs sok, és szívesebben venném ki értelmesebben, mondjuk a szüleim vagy BFF látogatásakor. Ehhez mondjuk elég seggfejnek kéne lenni, de nem igazán kedvelem a store managert és nagyon félek, hogy ez kilátszott belőlem, amikor tegnap a kasszában állva kétszer is odajött hozzám és értelmetlen hülyeségekkel kezdett csicskáztatni.
És Medvegy ugyan először megnyugtatott, hogy ez nem a személyemnek szól, a menedzserek ilyenek, de aztán megint emlékeztetett rá, hogy hiába hiszem azt, hogy pókerarcom van, általában nagyon látványosan ki szokott ülni az undor és a lenézés az arcomra.

Kehely update: tegnap már sokkal ügyesebb voltam, full kényelem, csere biztonság kedvéért a zuhany alatt, de így is teljesen ügyes voltam. A látványt még szoknom kell, de no.

Egy átlagos műszak grafikonja

Női téma, aki nem menstruál és/vagy nem érdekli a dolog, ugorja nyugodtan a bejegyzést: tegnap vettem egy menstruációs kelyhet és ma kipróbáltam bevetésen.

Pont a karantén előtt kezdtem el környezetbaráttá tenni a ciklusomat, és mivel a kehely gondolata elég idegen volt (nem a kehely maga, hanem a hatásmechanizmus, tampont sem nagyon használok ugyanezen okokból), maradtam a mosható betéteknél, amik tökéletesen működtek állandó otthon ülés mellett. Azonban sejtettem, hogy ha újra visszatérünk valaha a normálishoz, nem úszom meg és meg kell szoknom a kelyhet, elvégre az akár tizenkét órás szavatossága nem elhanyagolhatóan kényelmes menstruálást tud biztosítani.

A felhelyezés gyanúsan simán ment, nap közben nem éreztem egyáltalán és nem is tapasztaltam lékelést, még edzeni is elmentem benne utána, minden szupika volt - amíg haza nem értem, és a cserénél valahogy sikerült elég komoly vérfürdőt rendeznem, szóval takaríthattam a fürdőt és mehettem zuhanyozni.

Ezzel együtt a próbát sikernek könyvelem el, holnap második nekifutás.

Synecdoche, Nottingham

Nemrég beszélgettünk a munkatársakkal és szóba került, ki hány éves, és mindenki meglepődött, amikor mondtam, hogy én huszonhét vagyok, mert hogy hú senki sem gondolta volna, nem néztek annyinak, stb, egyikük úgy fogalmazott, hogy látta rajtam, hogy "érettebb" ("more mature") vagyok náluk, de nem gondolta, hogy ennyivel.
Ezek után még kínosabb lett, amikor utólag kiszámoltam és nem is huszonhét vagyok, hanem huszonnyolc. Két hónap múlva huszonkilenc.
Mindenesetre most visszatértem a bőrápolási rutinomhoz.

Nem igazán segít az idő múlásával meg a saját öregedésemmel kapcsolatban érzett negatív érzéseimen, hogy az egész csapatban három "nem fiatal", vagyis negyvenes van, mindenki más húsz-huszonöt éves, az egyik shift supervisor huszadik szülinapja most volt májusban. Egy csapat csecsemővel dolgozom együtt, akik mind jóval többet tudnak nálam és rendszeresen kisegítenek a doppio macchiato elkészítési módjával vagy hol van a raktárban a cukormentes mogyorószirup.
(kifelé nyilván semmi nem látszik ebből a frusztrációból, jó nekik és elismerem a tapasztalatukat, csak saját magamat gyűlölöm egyre jobban)

Jómagam (balra), ahogy megkérdezem a húszéves műszakvezetőt,
hogyan kell jeges matcha lattét csinálni

Starbucks Krónikák II.

Pro tipp, ha valaha Starbucksban rendeltek, ahol nem pohárra írós módszerrel veszik fel a rendelést, hanem géppel: először a kávét mondjátok (latte, americano, akármi) és utána a specifikus részleteket (méret, tej, szirup).
Ha mégis pohárra írnak, akkor a méret legyen az első (kicsi, normál/közepes és nagy teljesen oké, nem szükséges a tall, grande, venti szakzsargon). A pultban álló szerencsétlen hálás lesz érte.

Tegnap voltam először délutáni műszakban, vagyis kettőtől FÉL TIZENEGYIG. Egy ponton újra a gimiben éreztem magam, amikor a két másik munkatársam megállt a pultnál és a magánéletükről kezdtek részletekbe menően beszélgetni egymással - én meg álltam mellettük, mint egy fasz a lakodalomban középiskolában, akinek senki sem akar a padtársa lenni.
És akkor hirtelen volt egy revelációm tejforralás közben: ez már régen nem a suli, ez egy munkahely, már felnőtt vagyok, és nem hobbiból vagyok itt, hanem fizetésért. Meg amúgy mélyen legbelül a kellemesen felszínes jó viszonyon túl nem is akarok barátkozni senkivel. Onnantól vidám voltam és mosolygós és tökre leszartam mindent.

És az csak hab volt a tortán, hogy utána amikor zárás közben mégis csevegtünk egy kicsit, megemlítettem, hogy így, hogy a főnök bevariált a beosztásomba és megkért egy plusz helyettesítésre, kilenc napot fogok dolgozni szünet nélkül* - amin teljesen kiborultak mindketten és a shift supervisor azonnal írt a főnöknek, hogy ossza újra, és utána még elmondták párszor nekem, hogy ez milyen helytelen és újakkal ilyet nem szabad csinálni, akármilyen emberhiány van.

*iszonyú kényelmetlen volt, éppen csak beestem, amikor megállt előttem, hogy Sieglinde szeretnék kérni egy nagyon nagy szívességet - én meg amúgy is küzdök a nemet mondásra való képtelenségemmel, szóval így lesből, felkészülés nélkül esélyem sem volt. Mondjuk tanultam az esetből, de utána szörnyen éreztem magam.
Mentségére szóljon, hogy vagy öt ember esett ki váratlanul, mert self isolation-be kell vonulniuk, és tegnap is voltak még interjúk új belépőknek, de ettől még milyen gyökér dolog már így sarokba szorítani valakit az első hetén, elvégre semmiképpen sem járhatok jól: ha bevállalom a műszakot, elesek a szabadnapomtól, ha meg nem, "nem vagyok csapatjátékos" és "nem lehet rám számítani".

Starbucks Krónikák

Tegnap megkérdezte az egyik munkatársam, hogy szeretnék-e drive thru rendelést felvenni, és nem szerettem volna, de ezt mégsem mondhatja az ember, szóval már van costumer service hangom is (Hi, welcome to Starbucks, what can I get for you today?). Béna vagyok, de majd alakul.
(amúgy milyen bátor már, tegyük be a félsüket külföldit a kasszába a harmadik napján, amikor a pénztárgépet sem tudja rendesen kezelni - de nem panaszkodom, végig ott álltak mellettem közben, azonnal kimentettek, ha nagyon szerencsétlenkedtem, és hamarosan már vállon veregettek, hogy na látom, már mennyivel jobban megy, mint egy órával korábban)
Ugyanitt a hétvégém szabad volt, de időnként ránéztem az angol telefonomra, hogy van-e valami újság az munkahelyi csoportban, meg is nyugodtam, hogy milyen csendes - ja, mert mint tegnap este feltűnt, végig le volt véve a mobilnet. Persze nem csak pörgött a csoport, de még külön üzenetet is kaptam egy munkatársamtól vasárnap a hétfőre vonatkozóan. Annyira nem volt fontos, mert tegnap végig együtt dolgoztunk és nem szólt róla, de azt hittem, belehalok a szégyenbe, amikor megírtam neki, hogy a látszat ellenére nem vagyok teljesen gyökér.

Közben eléggé alaptalannak tűnik az előző posztban említett félelmem, mert ja, a régi csapat jól összerázódott már, de nagyon támogatóak meg türelmesek velünk - ugyan van egy tendenciájuk rá, hogy belökjenek a mélyvízbe, de közben végig ott állnak mellettünk és azonnal beugranak, ha nem tudunk megbirkózni a helyzettel. Ráadásul most nagyon sok új hús van, akikkel azonnal összerezonálunk a szerencsétlenségben ("Bocsi, nem tudod, a fahéjas csigát hol találom?" "Ne haragudj, de nem, ez a harmadik napom..." "Haha, nekem az első." /egy támogató tekintettel bajtársiasságot cserélünk és együtt keressük tovább a fahéjas csigát/).

Mellesleg nem kicsit szerencsésnek érzem magam, nem csak a kollégák miatt, hanem hogy velem még senki sem ordibált vagy problémázott (bár tudom, hogy azonnal megvédenének, többször elmondták, hogy bárki problémásan viselkedik velem, azonnal szóljak). Ellenben egy ürge van, aki még a próbanapomon megkérdezte, hogy milyen édes akcentusom van, honnan jöttem, és tegnap újra jött és magyarul köszönte meg a kávét, amikor odaadtam neki.

Bocsánat a sok és uncsi munkahelyi beszámolóért, de ez terápiás, mert közben a mentális állapotom nagyon hullámzik. Amikor bent vagyok, jól érzem magam, aztán hazaérek és elkezdek bőgni, hogy kész, ennyi, holnap be sem megyek, ez szörnyű volt és borzalmas, a próbaidőt sem fogom kihúzni így. Tudom, hogy ez normális, az új szituációk akkor is ijesztőek voltak, amikor még relatív stabil voltam, most meg jobban meg vagyok borulva, mint valaha. De no. 

Bekerültem egy munkahelyi Whatsapp csoportbeszélgetésbe, kint van a nevem a beosztásban, van saját kötényem meg azonosítóm amivel in- meg outclockolok.
Dolgozni fura.

Meg kicsit rá vagyok feszülve a munkatársaimra, mármint nem úgy, csak görcsölök, hogy uramatyám biztos nem kedvelnek. Egyszerűen kikészülök tőle, hogy új vagyok, miközben a többieknek már belsős poénjaik meg közös sztorijaik vannak, és a józan eszemmel tudom, mennyire irreális ez a parám, és már Medvegynek, Angol barátainknak és BFF-nek is kihisztiztem magam, és minden alkalommal ahogy kimondtam, éreztem, hogy ó ezt eléggé felfújom, de no, ettől még rossz érzés.

A mai napon meg beütött az angol kánikula is, majdnem 30 fok volt, szóval vettem egy szalmakalapot és hangosan szenvedtünk, amikor bevásároltunk a grillezéshez Angol barátainknál. Előtte a fiúk fiús nerdprogramon voltak a helyi nerdneveldében, mi meg lányos lányprogramra mentünk. A mai nap nagyon jó volt.

Amiben leírom a napom

Amiben nekem semmi sem jó

Tegnap a szerződés aláírása után eufórikus voltam, hogy YASS I DID THE THING - aztán elég gyorsan elmúlt és azóta rosszabbul érzem magam, mint valaha.
Próbálom mantrázni magamban, hogy ez átmeneti, minden változás meg új dolog ijesztő, főleg ha beleszámolom, hogy úgy egy éve alig történik velem valami és emberekkel is csak akkor kerülök kapcsolatba, ha lezárják a Lidlben az önkiszolgáló kasszát, szóval érthető, hogy elsorvadtak az új dolgokkal megküzdő izmaim... de no.

Amikor mondtam Medvegynek, megjegyezte, hogy amikor utána rögtön felhívtam, tök lelkes voltam és azt mondtam, élveztem, min agonizálok, miért rontom el magamnak? És amúgy ja, tényleg: a főnököm laza és iszonyú szimpatikus, a betanítás jól ment, és ja, a monoton, gyors tempójú tennivalók jól estek, amikor csináltam. Szóval ja, miért is rontom el magamnak az életem?

Ez az utolsó kérdés lesz majd az önéletrajzi ihletésű regényem címe.

(amúgy tudatosan csak kávézókba jelentkeztem, mert úgy voltam vele, ennyi felelősséggel tudok csak most megbirkózni, haha, jokes on me.)

Szóval az történt,

hogy vasárnap este-éjjel, amíg a meccs ment, felpattintottam egy bödön cidert (mondtam már, hogy itt lehet kétliteres flaskákban is kapni Strongbow cidert..?), leültem a laptopomhoz és elküldtem a CV-met még pár helyre. Még egy rettegett cover lettert is összedobtam, sikerült olyan csodálatosakat írnom magamról, hogy majdnem elhittem, pedig én már csak tudom, micsoda darab szar vagyok.
Utána dolgomat végezvén hátradőltem és megnéztünk Medveggyel a The Room-ot tízmilliomodjára.

Tegnap reggel kaptam az emailt, hogy várnak interjúra délután, az interjú után nem sokkal pedig hívtak, hogy továbbjutottam. Ma volt egy On Job Experience-em - ami lényegében két óra "próbamunka", és aminek a végén felvettek.

Csütörtökön megkezdődik a barista oktatásom a Starbucksban.

nem ezt küldtem be végül

cries in anxiety

Kicsi és hülye rovat: gyerekként, amikor még nem volt igazán egyértelmű az idő meg annak a mértékegységei, azt hittem, hogy az óvoda kéthónapos nyáriszünete az úgy egy év. Mert megvolt, hogy egy év van két szülinap között, és hát az sok idő, és a nyár is végtelenül sokáig tartott, szóval a kettő akkor kábé ugyanolyan hosszú, nem?

Ez amúgy annak kapcsán jutott eszembe, hogy pontosan egy éve ilyenkor meg Angol Barátainknál töltöttük a kéthetes karanténunkat, és mintha múlt héten lett volna.
Nyilván az arányok kicsit megborultak azóta, 4 évesen egy év az egész életem negyede volt, most meg... jóval kisebb százaléka. Cries in old.

Kicsit nemjó most, ráadásul amilyen szerencsénk van, Medvegy is megborult lelkileg, szóval egyetlen viszonylag stabil felnőtt sincs jelenleg a családunkban.
Viszont mókás (az eleje nem az, de bear with me): Angol Barátainkkal kirándultunk, és egy kávézó előtt megálltunk kicsit, amikor engem hirtelen ledöntött a lábamról egy szorongásos depresszióhullám. Mivel egy idióta vagyok, senkinek nem szóltam semmit, csak erősen koncentráltam az életben maradásra és hogy ne vegyen észre ebből senki semmit, túlkompenzáltam a jókedvem a továbbkirándulásnál. Így, lábon próbáltam kihordani ezt a nagyon rossz érzést, amikor felfelé sétálva az egyik kisutcában a járdán ott hevert egy húszfontos a földön. Nem volt a környéken senki, csak rám várt, és arra, hogy kicsit jobb kedvem legyen.

Valahogy így.

Kicsit ráálltam a hajvágásra manapság, lassan alig marad - a rózsaszínre festett részből, de még így is a cicimig ér és még mindig nem vagyok vele maradéktalanul elégedett. Elég volt már a színes hajból is, amennyire éltem a karantén alatt, már untam, hogy festeni kell, hogy vigyázni kell rá (egyszer elmentem sétálni a napsütésben, és egy óra alatt KIFAKÍTOTTA A RÓZSASZÍNT A NAP), a hosszú hajjal meg végképp tele volt a hócipőm, kócolódott, fél év volt kifésülni, beleakadt mindenbe, meh. Szép volt, jó volt, elég volt.

A biciklizés az új nagy kedvencünk, iszonyúan élvezem, nagyon sok a biciklis meg a bicikliút, szóval ez elég sok stresszt levesz a közlekedésből. Ja és mivel mindkettőnknek olcsó használt járgánya van, simán ott merjük hagyni bárhol, úgysem kell ilyen kis béna bicikli senkinek sem rajtunk kívül. De én meg szerelmes vagyok mindkettőbe, szóval azért elég fasza lakatunk van, elég kicsi az esélye, hogy eltulajdonítják.

Holnaptól Medvegy egy hét szabadságon van, és a héten töltjük be az egy éves Angliánkat, kicsit kipihenjünk most az egészet. Hová tűnt ez az év, te jó ég.

amiben sokat beszélek biciklikről, biciklizésről és nemi szervekről

Tegnap elmentünk a tavalyi cuki bicikliszervizbe - az egy dolog, hogy odaúton majdnem meghaltunk, mert a szerviz gyalog 40 percnyire van EGY DOMB TETEJÉN (viszonyításként: a közelebbi két saroknyira és google maps szerint 300 méterre volt), és annyira cuki volt a mesterember már megint, hogy soha többet nem fogok lustaságból máshová menni.
Bár a végén volt egy pont, amikor elöntött az adrenalin: a mester azt magyarázta nekem, hogy a surrogó hang tekerés közben a repedt sárvédőm hangja, ahogy hozzáér a kerékhez, és addig elég mókás volt a beszélgetés hangneme, szóval felnéztem rá és megkérdeztem, hogy akkor mostantól nem tudok lesből rárontani a gyalogosokra? Visszanézett rám, egy pillanatig csend volt, és ezalatt a lelkem kiszállt a testemből, hogy ennyi, túl messzire mentem, ilyennel nem viccelünk, istenem miért nem tudom befogni a szám - majd halálkomolyan válaszolt, hogy lesből valóban nem, mostantól gyorsan, lendületből kell lecsapnom, és nevettünk és nevettünk, és én komolyan nem vagyok normális.

Ugyanitt filózás: amíg az én biciklim nem volt biztonságosnak nyilvánítva, de Medvegyé már igen, kölcsönvettem a férfivázas biciklijét egy kis tekerésre (ISTENEM de imádok biciklizni), és amennyire élveztem, annyira rosszul esett közben a folyamatos rettegés, hogy esetleg vészfékeznem kell és akkor összetöröm a puncimat szeméremcsontomat, és azóta nem értem, hogy aki a testén kívül hordja a fizikai hatásokra igen érzékeny szaporítószerveit, miért tervez magának olyan közlekedési eszközt, ahol egy fémrúd végig fenyegetően közel van a fentebb említett szervekhez és amivel mellesleg meglehetősen gyorsan lehet haladni?
A roppant kecses pörgőforgórúgást igénylő fel-leszállásról nem is beszélve.

Helyi biciklis élmények amúgy eddig vegyesek, satufékezett már előttem kocsi, hogy átengedjen valahol, ahol nem volt elsőbbségem, és dudáltak rám, mert egyenesen haladtam a járda/bicikliúton és rámfordultak a párhuzamos útról. De tagadhatatlanul sokkal több a bicikliút, ami lényegesen kényelmesebbé teszi a közlekedést.