2020. december 3., csütörtök

mood

A hazai híreket olvasva nem tudom elmondani pontosan, milyen érzéseim vannak, de kb olyasmi, mint amikor az autópályán a mi sávunkban simán haladunk, de látom a szembesávban a balesetet meg kilométeres torlódást.

Életem tragédiái, újabb fejezet
Dolgok, amiket szeretek: kötni.
Dolgok, amiket nem szeretek: kötött holmik.

Így utólag belegondolva a legkicsavartabb logika volt anyukámtól, hogy valahányszor elég hosszúra nőtt a hajam, rábeszélt, hogy vágjuk le, mert "úgyis legtöbbször csak felfogom lófarokba".
Két ténylező áll emögött,
1: nem szeretem, ha a hétköznapi kis dolgaim intézése (vagyis a létezés) közben haj lóg a szemembe-arcomba,
2: nem vagyok valami kreatív a hajammal és nem szeretek vele napi szinten foglalkozni.
Ebből kiindulva nem tudom, milyen univerzumban tűnik jó ötletnek egy ilyen személynél kényelmetlenül rövid hajat vágatni, elvégre nyilván nem leszek ingerült, ha a preferenciámmal ellentétben haj van az arcomban. Vagy az volt a cél, hogy ha a hosszú hajammal nem vagyok kreatív és nem szeretek törődni, majd a rövid rákényszerít? Mert nem volt így, csak a rövid haj még bénábban áll, ha nincs rendesen belőve, ergó a rövidhajas korszakaimban simán állandóan hülyén néztem ki.

Ahogy egyre közeleg az alkalmas idő, egyre többet agyalok a jövőbeli gyerekünkön, egészen pontosan azon, legyen-e egyáltalán. És mivel az "agyalás" nálam inkább jelent "görcsös szorongást", egyelőre úgy tűnik, lényegesen többet ártok ezzel a dolognak, mint amennnyit nem.
Meg az sem segít, hogy a négy legközelebbi barátomból hárman nem terveznek gyereket vállalni (ketten határozottan, egyikük még fenntartja a változtatás lehetőségét), Medvegy pedig abszolút szabadságot hagy nekem és nem akar egyik irányba sem befolyásolni. Ami amúgy megnyugtatóan normális tőle, de közben meg hogy merészeli..?

2020. november 28., szombat

Kérdem én, miért nincsenek jobban megbecsülve a takinénik? Nem a legkomplexebb feladat és nem igényel túl intenzív agymunkát, de a végzett munka céltalansága egyenesen arányos a strapásságával - vagyis az ember elkészül, megkönnyebbülve élvezheti a munka gyümölcsét kb öt percig, aztán lehet kezdeni elölről.

- egy óra takarítás utáni monológunkat hallották.

A héten elmentünk átvenni egy rendelést Medvegynek, és amíg ő intézte, én álltam a járdán és csodáltam a napfényben ragyogó tiszta bakancsomat - amikor elment mellettem egy random ürge, őis elismerően nézett a kérdéses bakancsra és rám mosolygott, hogy nice boots.
Az ilyen apróságoktól önt el mindig az öröm, hogy itt lakunk.
(határozottan nem flörtölés volt, mivel a szépséges cipőmet leszámítva úgy néztem ki, mint egy darab sz.r, szóval csak simán érdek nélkül volt kedves)

Ráébresztett, milyen nehezen is tapad meg egy-egy új szokás, amikor áthelyeztem a fürdőszobában a kéztörlőt a fürdő egyik sarkából a másikba, és lassan egy hét után még mindig oda nyúlok először, ahol már nincs törülköző.

Pont nemrég írtam róla, hogy milyen zen meg türelmes vagyok a macskával, erre életemben nem voltam még olyan közel hozzá, hogy kitekerjem a nyakát, mint ma, amikor görcsöktől fetrengtem a kanapén, ő meg jött és dorombolva elkezdte nyomkodni a hasamat.

2020. november 25., szerda

Az egyik legérdekesebb új tulajdonságom, amit Purr és Pó mellett növesztettem, az a tárgyaim könnyű elengedése. 
Kiscicakorukban elég sok kábel elrágódott a lakásban, Purr eltörte a kedvenc és legdrágább butlers-es tányéromat, de vertek le könyveket, blurayeket, húztak ki szálat ruhákból - mi pedig csendben pótoltuk az esetleges veszteségeket és levontuk a tanulságokat, milyen óvintézkedéseket kell hozni legközelebb.

Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy tegnap beszéltünk a szüleimmel, küldenek nekünk csomagot és Medvegy navigált a lakásunkban, milyen holmijait szeretné a dobozba. Én csak a túrabakancsomat kértem, hogy a következő egzisztenciális krízsemnél ne a luxi bakancsomban gázoljak térdig a sárba, majd többszöri visszakérdezés után, hogy biztos csak ennyi?, rájöttem, hogy a fényképezőgépemnek végülis örülnék, de ja, ennyi.
(meg persze kértem még darált mákot)
De minden mást vagy pótoltunk már, vagy nem is hiányzik.

Ugyanitt közben váratlan örömöt lelek a meglévő dolgaim ápolásában: szeretem a konyharuháimat meg mikroszálas törlőkendőimet szép tisztára mosni, tegnap flow élmény lett egy gomb visszavarrásából a kabátomra és olyan szeretettel tisztítottam le a bakancsom nedves ronggyal és olajoztam be, hogy azóta boldog vagyok, ha ránézek, milyen szép! és milyen tiszta!
Nagyon új dolog ez nekem, lehet a korral jár, vagy csak olyan kevés inger ér most, hogy az agyam próbál kapaszkodót keresni a hétköznapi dolgokban.

2020. november 22., vasárnap

Utóbbi idők legszomorúbb jelenete a Grey's Anatomy-ban, amikor két fekete szereplő leül a kb 12 éves fiukkal beszélni, hogy mit csináljon, ha a rendőrséggel van dolga. Rázott közben a hideg, pedig nem vagyok az a könnyen felkavarható típus.

Már jobban bosszantott, hogy töredezett a hajam, mint amennyire élveztem, hogy dehát milyen hosszú, szóval vágtam belőle egy jó öt centit. Még mindig nem találtam ki, mit akarok vele csinálni (mondjuk jelenleg amúgy sem kéne ekkora döntéseket hoznom), de addig is, legalább valamivel egészségesebbnek néz ki.

2020 számtalan parája közül dobogós, hogy ebben az évben sikerül a kis szervezetemben növesztenem valamit, amit amúgy simán időben kezelhető - lenne, ha eljutnék szűrővizsgálatokra.
Fogorvoshoz mentem egyedül, kimaradt idén a szemész és a bőrgyógyász, és a legfájdalmasabb, a nőgyógyász is.

Ma elmentünk kicsit sétálni, és elhagytuk a járt utat a járatlanért - aminek következményeként Medvegynek beázott a cipője, engem meg vádlin csípett a csalán.
De legalább jól szórakoztunk közben.

2020. november 20., péntek

Szívfájdalom

Most megint annyira nem jó.
Apró lépésekben haladok, és valahányszor azt hiszem, innentől már nagyjából sínen vagyok és egyenletes az út felfelé, persze jön egy zuhanórepülés. 

Szóval tegnap több napnyi zuhanás után végre erőt vettem magamon annyi időre, hogy felöltözzek és kilökjem magam az ajtón (jéj amikor ennek is örülni kell).
Eredetileg egy rövid városi sétára készültem, csak aztán megláttam a távolban egy dombot és valahogy teljes bizonyossággal éreztem, hogy i want to climb that thing. Nekiindultam, és egy idő után kivettem a fülhallgatómat és lekapcsoltam a zenét, mert zavart - szóval csak hallgattam a saját lihegésem, a bakancsom cuppogását a sárban, a madarak meg a mókusok neszezését.
Elértem a kijelölt nézelődőhelyre, ahol valami csoda folytán teljesen egyedül voltam, ráérősen néztem az előttem elterülő várost és még a saját lakásunkat is sikerült beazonosítani, majd összeszedtem magam, legurultam a dombról és hazaindultam.
Többször is kicsit eltévedtem, de végül mindig segítség nélkül irányba tudtam rakni magam.

A gyönyörű városi bakancsom viszont azóta is az lábtörlőn várja, hogy levakarjam róla a sarat.

2020. november 18., szerda

PSH kihívás - VI.

Egyre jobban látszik, hogy a végére maradnak azok a filmek, amiket ilyen-olyan okokból eddig halasztottam.

My boyfriend is back, 1993 - imdb 5.4
Ajánlom? - nem.
Újranézem? - nem.

Mi a fene volt ez a film?
Medvegy felajánlotta, hogy megnéz velem egy filmet a kihíváslistáról, én pedig rábíztam, hogy válasszon egy neki szimpatikusat. Tűnődve megkérdezte, hogy horrorfilm nincs is a listán? Ajánlottam neki ezt, mint horrorhoz legközelebb eső lehetőséget, de tényleg ezt szeretné? Nincs igazán garantálva a minőség, mivel ez még PSH karrierjének azon nagyon korai éveiből van, amikor a színészek nem válogatnak és kb. bármit elvállalnak, ami beszélő szöveggel jár.
Igen, ezt szeretné.
Biztos?
Biztos.
Szóval megnéztük, és egy roppant bizarr élményben volt részünk. A 90-es évekre jellemzően bugyuta és egyszerű volt, de összességében viszonylag jól szórakoztunk, néha még nevettünk is, de egyszer elég volt, köszönjük.


Hard Eight, 1996 - imdb 7.2
Ajánlom? - nem.
Újranézem? - nem.

Az eddigi Paul Thomas Anderson filmek közül ez tetszett a legkevésbé, nem fogott meg a téma, nem volt számomra érdekes. John C. Reilly-t egyre jobban szeretem, Gwyneth Paltrow pedig fiatalon, a pályafutása elvilegi csúcspontján sem volt valami nagy eresztés.
Az első felében csak az tartotta fenn minimális mértékben az érdeklődésemet, hogy vártam PSH-t, amint ez megtörtént, onnantól erőszakkal tudtam csak a képernyőre koncentrálni, a végén pedig már csak a háttérben ment, amíg olvastam.


The Talented Mr. Ripley, 1999 - imdb 7.4
Ajánlom? - igen.
Újranézem? - valószínűleg igen, a könyv elolvasása után.

Csak nem szabadulok Gwyneth Paltrow-tól: pont úgy jött ki, hogy egymás után néztem a kettőt, de ebben valamivel nézhetőbb volt. 
Előbb amúgy el akartam olvasni a könyvet, de úgy belassultam vele, hogy nem akartam tovább várni, aztán reméltem, az élmény majd bebikázza az olvasási tempómat. Matt Damon ennivalóan édes és kölyökképű (az elején), Jude Law pedig offenzíven és zavarba ejtően tökéletes, és mindketten a lehető legjobb választások a karaktereikre.
A könyvvel együtt nagyon jó élmény volt, csak a könyv kicsit ellustított: a szöveg elég lényegretörő és egyenes, a film ehhez képest nagyon diszkrét, oda kellett rá figyelni.


Mellesleg pedig:

2020. november 15., vasárnap

Azt hittem, az utolsó hajgumim is használhatatlanra nyúlt, és már majdnem rendeltem 100 újat, amikor váratlanul találtam még kettőt a táskám aljában.

Ja, és reggel jött az értesítő, hogy megkaptam a pre-settled "előzetes letelepedett" státuszt.

Life is good.

Itt egy hiteles illusztráció arról, mit csináltam éppen, amikor megérkezett a hír az utóbbiról:

Biztosan nem az ágyon döglöttem egy szál pólóban meg bugyiban és próbáltam erőt gyűjteni a felöltözéshez, amikor pittyent a telefonom és észrevettem az emailt. 

De tény, a macska valóban mellettem punnyadt és nem volt lenyűgözve.

Legközelebb lerajzolom azt a pillanatot is, amikor megtaláltam a két hajgumit.

2020. november 14., szombat

Boom boom boom, That's how it goes

Elszoktam tőle, hogy ennyire nem történik velem semmi, és erősen dolgoznom kell rajta, hogy ellenálljak a kísértésnek, lefeküdjek a földre és hagyjam elfolyni a napjaimat szürke egyformaságban. 
Mivel amúgy sem állok éppen a helyzet magaslatán, egy egészen kicsit nehezített a terep - másrészről viszont huszonnyolc introvertált év előnyével indulok ebben az egész karanténdologban, szóval ki itt az igazi nyertes..? 
Mondjuk kit akarok átverni, nincs itt nyertes, és énis csak a túlélésre játszom.

Napi sikerélmény: sütöttem ciabattát! Csupán úgy a fél napom van benne (oké, nem 12 óra folyamatos meló, de ezalatt x időnként foglalkozni kellett vele), és a ragacsos tésztával összetrutymákoltam a fél konyhát, de megérte, olyan elképesztően finom lett. Ezt a receptet használtam, jelentem, hülyebiztos, ha még nekem is sikerült vele boldogulni.

Tegnap BFF szabadnapos volt, vagyis hat órás maratoni skype-ot tartottunk. Azóta is meleg a szívem környéke, mert mindig, minden kapcsolatomat folyamatosan megkérdőjelezem, hogy biztos csak én erőszakolom magam a másikra - de vele sosem kérdés, hogy mindketten akarjuk a másikat az életünkbe. Nem tudok elég hálás lenni érte és imádom, hogy van közös bálnánk.

2020. november 11., szerda

Brad Mondo meg minden hozzáértő valószínűleg szörnyülködne, de én nagyon elégedett vagyok a hajammal és állandóan kiengedve hordom, mivel felvidulok, amikor meglátom. Pedig a szőkítés egy pontján már azt mérlegeltem, hogy oké, régóta esedékes egy vágás és amúgy is régen volt rövid frizurám.

Medvegy meg rám szólt, hogy mikor lesz már pink az egész, ő azt szeretné. Oh god.

Azt hittem, kevésbé fognak felbaszni a magyarországon történtek, ha már kívül leszek a határon, de nem. Közben persze megerősít a döntésben, hogy jó nekünk itt, nem megyünk vissza, de ettől még vannak otthon barátaim, családom, egy másik macskám...

Amúgy teregetés közben jutott eszembe, hogy honnan jön a "kiteregetni a szennyest" szófordulat? Mármint a tiszta ruhát teregetem ki, a szennyes csak punnyad a kosárban, vagy én csinálok valamit rosszul..? Esetleg az a kínos, hogy az illető a koszos ruhát rakja ki nyilvánosan száradni? De ez tisztával is ugyanolyan ciki, nem? Engem legalábbis zavarba hoz, amikor az udvaron látom a család alsóit kiterítve száradni. Sehogy sem értem.
(vagy ez olyan, mint a "vaj van a füle mögött", ami nincs, vagy van VALAMI a füle mögött, vagy vaj van a FEJÉN, amit valahányszor hallok, a szívemhez kapok az általános iskolás Bendegúz nyelvÉSZ versenyes okleveleimmel)

Nagyon fura volt úgy színdarabot nézni, hogy közben oversized pulcsiban és leggingsben hevertem az ágyon a macskával, és még vécére is ki tudtam menni - közben. Csak kicsit szomorodott bele a lelkem, amikor nem tudtam tapsolni a végén, meg amikor magam elé képzeltem a Madách teret, ahol amúgy lebzseltem volna a darab előtt-szünetben, és a 74es trolibuszt, amivel hazamentem volna, de még így is rettentően feltöltött az élmény.
És le a kalappal az Örkény csapata előtt, nagyon profin megoldották az egészet.

Utcán sétálva
M: Miért mosolygott ránk ez a nő..?
Én: Mert én mosolyogtam rá először.

Furcsa időket élünk, de igyekszem a legtöbbet kihozni belőle. Anyukám meséli, hogy milyen ingerült ő és a környezetében mindenki, ehhez képest amikor mi naponta eljárunk egészségügyi sétánkra, igyekszem mindenkire mosolyogni. És mondanám, hogy próbálok vidámságot csempészni a világba, de csak továbbadom azt, ami engem ér: tény, hogy nem találkozunk sok emberrel, szóval nem nagy a mintaszám, de mindenki odafigyel a másikra és türelmes. Ma a boltban az eladó bocsánatot kért, amiért öt percet sorban kellett állnunk, nekem meg az járt a fejemben, hogy miért kér bocsánatot, részben neki hála adatik meg a minden napi digestive kekszünk meg vegán csokink.

Szerencsés vagyok, szerencsés vagyok, szerencsés vagyok.