I’ve decided I want to be cremated. Not when I die, just whenever. Surprise me.

Csak holnap megyek dolgozni, de a szabadság hivatalosan véget ért, amikor délután levágtam a körmöm és lemostam a lakkot.
Kicsit úgy érzem most magam, mint a suliban, amikor egy hét betegség után visszamentem: emlékeznek még rám egyáltalán, sok olyan élményről maradtam le, ami összekovácsolja a társaságot?
Ennyit arról, hogy már felnőtt vagyok és ez nem középiskola.

Megfogadtuk, hogy addig nem kapcsoljuk be a fűtést, ameddig nem muszáj, és eddig remekül bírtuk, nagy is volt a szám, hogy pfffff tényleg britté váltunk, immunisak vagyunk a hidegre, bla bla - erre a hétvégén leesett a hó és olyan hideg lett, hogy hazaérve be kellett bújnunk közösen a nemrég vett giganagy pokróc alá felmelegedni.
De a fűtést továbbra sem kapcsoltuk be, hanem felvettem még egy pulcsit a már rajtam levő alá meg még egy extra zoknit, és sütöttem egy répatortát, mert a sütő nem fűtés, de azért majdnem.

Tegnap beszereztük a karácsonyfánkat, elsőt felnőtt életünkben: egyszer terveztünk karácsonyfát venni, de akkor különösen csórók voltunk, tettünk félre rá pénzt, aztán a Tescóba érve inkább egy üveg Bailey's-t vettünk helyette.
Most kicsit fura, hogy mit keres itt ez a kidekorált fenyőfácska.

Megint kezdek kicsit rácsavarodni a szomszédokra, én vagyok a bolond öreg néni, aki (amúgy nem akarok lenni, mert nagyon nem szórakoztató) felkapja a fejét az első neszre, hogy MÁR MEGINT ZAJONGANAK. A józan eszem tudja, hogy ez már normális: csak időnként hallani tompa röhögést-kiabálást meg bowlinggolyó-gurigatást, ami főleg akkor tűnik fel, ha nálunk néma csend van - vagyis ja, ha lenémítom a tévét/kiveszem a fülhallgatómat és hallgatózom.
Why am i like this.

A szüleim úgy tűnik, nem jönnek ki karácsonyozni az új szabályozások miatt.

De ma rajzoltam, erre egészen büszke vagyok.

Honk

Ahány képet látok magamról manapság, rájövök, hogy egyrészt imádom a rózsaszínt, de másrészt nagyon érik már megint egy hajvágás, mert hogy lehet folyamatosan ilyen kócos a tarkómon a hajam? Esküszöm fésülködöm naponta többször és kencézem mindenféle hajápolóval is.

Medvegy végre kapott egy rendes télikabátot, mert fun fact, egy éve nincs neki. És félreértés ne essék, Angliában is lehet meleg ruhát kapni (sőt, kimondottan faszákat, mert a híresen fos idő tényleg tud fos lenni és meglepő módon a helyiek sem szeretnek fázni), Medvegy egyszerűen annyira utál ruhát vásárolni, mint én okmányirodába járni - kabátot meg sajnos próbálni kell, nem tudok neki vakon vásárolni. Mindenesetre végre nem fog anyukám piszkálni, hogy milyen feleség vagyok, küldjön kabátot/pénzt kabátra szegény vejének..?

Holnap elmegyünk karácsonyfát venni, és mint a rendes zsidó lánynak, aki vagyok, meg kellett gugliznom, mikor illik a karácsonyfát felállítani.
Ja és vettünk egy kiló polimer gyurmát, mert a fura karácsonyfadíszek drágák, mi meg furák vagyunk és furán akarjuk kidekorálni a fánkat is.

small town folk

Valamelyik nap Medvegy unatkozott munka közben, szóval böngészte a buszjegyeket és mire legközelebb csekkoltam a telefonomat (én is dolgoztam), küldte a screenshotot a buszjegyről Londonba. Talált olyan jegyet, amivel gyakorlatilag csak pár órát töltöttünk a városban, de olyan röhejesen olcsó volt, hogy úgy voltunk vele, yolo miért ne.
Szóval ez volt tegnap.

És megállapítottuk, hogy már kinőttük a nagyvárosokat.

A kötelező látnivalóktól gyakorlatilag menekültünk, olyan nyomasztóan sok volt az ember (november végén, egy világjárvány alatt, hétköznap nap közben - el sem tudom képzelni, mennyien lehetnek "normál" szezonban), amitől a környéknek steril "semmilyen" hangulata van, mint a legtöbb nagyvárosnak. Sétáltunk sokat, furcsa volt a filmekben látott híres látványosságokat való életben látni, és a Sohóba értünk utolsónak, ami végre tetszett volna, de addigra meg már mehettünk is vissza a buszhoz, szóval legközelebb egyből ott fogunk kezdeni.

És hazafelé a tájat nézve végig azon tűnődtem, hogy hogyan voltam képes valaha is fővárosban élni, amikor ez szörnyű, drága és zajos és koszos és tömeg és szörnyű, és azt mondtam már, hogy drága, és miért teszi ezt magával bárki is. Az utcán sétálókat méregettem, hogy mennyire lenne kínos megkérdezni, "neked mennyi az éves nettó fizud és a lakbéred, és amúgy ez neked hol éri meg?", mert atyaég, már el nem tudom képzelni az életemet úgy, hogy ne biciklivel járjak bevásárolni vagy ne legyen bejárható, nem-park természet a közelben.

Mégis mi folyik itt - VÉR

Mióta a kelyhet használom, havonta rácsodálkozom a Női Lét Csodájára, és mondom/írom ezt minden irónia nélkül.
Megtanultam annó a diagramokat a női hormonokról meg az endometrium vastagságáról, mégis milyen más valóban átélni, hogy az egyik belső szervem milyen finoman hangolt óraműként működik pontos havi ciklus szerint: reménnyel telve kezd a hónapnak, majd a reprodukciós sikertelenségemet látva újra és újra úgy dönt, hogy fuck this shit, ebben a körben nem jött össze, de nem baj, majd legközelebb, kezdjük elölről.
Én meg vérzek, sírok meg fájok pár napig aztán ja, kezdjük elölről.
Milyen varázslatos a női szervezet!

Nem sok olyan dolog van, amit annak ellenére élvezek csinálni, hogy szörnyen béna vagyok benne, de az egyik ilyen a tánc. Szóval ha vágyat érzek rá, rendkívül komoly arccal elkezdek szándékosan bénán mozogni a zenére, ami főleg ugrálásból és integető-hajbókoló lufiember karhullámzásból áll, ami valamiért iszonyú örömet okoz és amire Medvegy majdnem mindig szörnyen terepszínű fejet szokott vágni.

A héten szabadságon vagyunk mindketten.
Nagyon kellett már, eléggé le voltam merülve múlt héten is, szóval kértem Angol Barátainkat, rúgjunk már be, pusztán gőzleeresztési célzattal, ami hétfőn meg is történt. Utólag megkérdeztem Medvegyet, ugye nem kompromittáltam túlzottan, de megnyugtatott, hogy inkább a szokásosnál is viccesebb voltam és szokatlanul szeretetteljes, mert valahányszor elment mellettem, megöleltem a fenekét és közöltem, hogy szeretem.
És másnap a szokásosnál puhább volt az arcom, mert ilyen állapotban is volt annyi lélekjelenlétem, hogy esti arctisztításkor rakjak be időzítőt a hámlasztómnak és utána hidratáljak extrán.
Hah!

Már megint meghalt egy képregénycica, akit ismertem, és át kellett mennem a hálóba odafeküdni bőgni az ágyon alvó macskához, aki tökre nem értette az egész helyzetet.

Múltkor készítettem össze az elviteles kávérendelést (hogy ki a fene rendel házhoz a Starbucksból, az is megér egy misét), és nézem a képernyőt, hogy rendelő Random Brit Név, futár Random Magyar Keresztnév. Szóval amikor befutott a srác, mondta a rendelésszámot, én meg ránéztem, hogy Are you from Hungary by any chance? Visszakérdezett, hogy Yeah, because of the accent..? Én meg mondtam, hogy Nem, láttam a neved az applikációban, és nagyon jó érzés volt ennek a párbeszédnek a másik oldalán lenni végre. Beszélgettünk kicsit, amíg véglegesítettem a csomagot, jófej volt nagyon, és teljesen feldobta a műszakot.

Olvastam vissza régi messenger beszélgetéseinket 2018-ból, és milyen mókás volt már velem az élet az egyetemi pályafutásom legstresszesebb hetei alatt:

(frissen becsatlakozott hallgatóink kedvéért, ez volt az a tárgyfelvétel, amikor az előző vizsgaidőszakban a TO-s néni azt mondta nekem egy tárgyra, hogy nem épül rá semmi, gond nélkül fel tudok venni mindent jövő félévben, aztán nem meglepetés, mégis épültek rá elég fontos tárgyak, és hát long story short, a dékánhoz kellett menni és hetekig vártunk az elbírálásra).

Mióta dolgozom (vagyis NÉGY TELJES HÓNAPJA) nemnagyon volt időm az életben tartásukhoz szükséges minimumon túl foglalkozni a növénykéimmel, szóval most végre ráértem és kicsit törődtem velük - és döbbenten konstatáltam, hogy a kis magról nevelt csilikből már négy karakán kis növénykém lett, amiből az egyiken van egy pici zöld csilipaprika, és hat másik szobanövényből négy kinőtte a cserepét. Az elhanyagolt, utcáról mentett kis névtelen árvának meg végre megkerestem a nevét (ami magyarul bíbor pletyka, angolul viszont wandering jew, ez mekkora már?) és kicsit utánaolvastam, és kiderült, hogy amit én a jól tartottság jelének gondoltam, hogy többszörösére és minden irányba nőtt, valójában azt jelenti, hogy szerencsétlen kevés fényt kap és próbál a nap irányába nyúlni. 

Hétfőn a hangos szomszédok megint elkezdték olyan hangosan hallgatni a zenét, mint fél éve.
Azonban már nem vagyok olyan rakás szerencsétlenség szarul, mint fél éve, szóval kábé két perc dilemmázás után (meg egy összeveszéssel később Medveggyel, aki szerint csak rá vagyok feszülve, ő bizony nem hall semmit) fogtam magam és mentem kopogni - ÉS LE SE SZARTAK, nem nyitottak ajtót, nem halkult a zene sem. Ezen viszont annyira felkúrtam magam, hogy azonnal írtam a recepciónak egy újabb panaszlevelet, és minden olyan irányú gondolatomat visszavonom, hogy jaj szegényeknek joguk van szórakozni a saját lakásukban.

Mai műszakvezető: Viki someone called in sick, can you cover
Én: I'm really sorry but i already have plans
The plans:

Vajon mit csináltak a magamféle éjjeli baglyok az elektromosság elterjedése előtt, amikor a naplementével megszűnt a lehetőség a legtöbb otthon végezhető szabadidős tevékenységre?
(A szexen kívül, bár lehet ezzel megválaszoltam a saját kérdésem)
Vagy ez a személyes napszakpreferencia a produktivitásra is csak afféle luxus, amit az ember a jólétben tud kifejleszteni?

Ha nem vettem volna észre, hogy peteérésem van, azt álmodtam, hogy az úgy féléves gyerekem előttem ült egy etetőszékben és én gyümölcspürével etettem, és csak néztem a mosolygós kis arcát és nem álltam meg, a két kezembe fogtam és szóltam Medvegynek, hogy nézze, ezt a tökéletes arcot én csináltam.
Azóta ez az érzés persze elmúlt, de jézusom, néha ijesztő nőnek lenni.

Tegnap egy másik nembrit kolléganő is főzőestet tartott, imádtam, imádom ezt a kis társaságot, és már kezdem úgy érezni, illene nekem is felajánlani a saját balkán gyökereim gasztronómiáját, de mit tudok nekik csinálni? Gulyást, rántott húst meg rakott krumplit? Desszertnek kakaós csigával?

Nem indulhatna jobban a három napos day off sorozatom, mint azzal, hogy a főnök rám ír, hogy ráérnék-e egy kis chatre, lenne néhány kérdése a tegnap esti zárásról, amit a mindenki által utált új üzletvezető-helyettes vezetése alatt ketten csináltunk egy másik munkatárssal. Enyhén levert a víz, mert a kérdéses munkatárs az egyik kedvenc work buddy-m, és hát elég sokat dumcsiztunk, szóval elképzelhető, hogy nem voltunk a legalaposabbak, de azért nem éreztem annyira katasztrofálisnak a helyzetet - mert itt nyilván meg voltam győződve róla, hogy ki leszek rúgva.

Szóval a főnök felhívott és egyszerű kérdésekkel kezdte, amikről azonnal lejött, hogy teszteli, őszinte vagyok-e: mekkora volt a forgalom, ki melyik feladatot csinálta, én mit csináltam. Itt már úgy éreztem magam, mint az Airplane!-ben a kényszerleszállós jelenetben, szóval bevallottam, amit kellett és bocsánatot kértem a mulasztásokért. Erre mondta, hogy nem miattam hív, hanem a műszakvezető miatt, mit gondolok róla, nekem is feltűnt-e, hogy a vezetése alatt valahogy hanyagabb mindenki. Itt egyrészt megnyugodtam, hogy nem én leszek kirúgva - viszont egyre világosabbá vált, hogy valaki mást nagyon szeretnének és most gyűjtik ellene a bizonyítékot.

Azóta persze nem tudok szabadulni a gyötrelmes gondolattól, hogy a főnök most biztos azt hiszi, egy lusta darab szar vagyok (ami tény, de szeretem leplezni).

 
Medvegy kiröhögött, hogy engedjem el, csak a saját életemben vagyok főszereplő és forog körülöttem minden, ebben a sztoriban az én tegnapi munkám a 12-es számú bizonyíték az ürge inkompetenciájára, de no.
Ennyit arról, hogy kezdem lazábban venni az életet.

könnyű engem boldoggá tenni

BFF jött, látott és hazament, megmutogattam neki tyúkszaros kis Új Életem színterét. El volt ájulva a malactól, aki szokás szerint egy tündér volt, és akire azóta is időnként szerelmesen ránézek, hogy hogyan lehet egy cica ilyen cuki, még panaszkodni is csak annyit tudok róla, hogy jaj túlságosan bújós meg clingy.

Amiért szeretek itt élni:
Bevásárlásból hazafelé pálcikás fagyit nyalogatva sétálunk a csatornaparton, amikor enyhén beállt ürge felénk indul, majd meggondolja magát, mert ne haragudjunk, nem akarta megzavarni a randinkat - mert együtt vagyunk, ugye? Mi jó budapestiként lassítás nélkül továbbsétáltunk, szóval itt már csak a hátunknak mondja, hogy milyen szép pár vagyunk, jó ránk nézni, és további szép estét.
Szóval röviden, amiért szeretek itt élni: itt még a helyi hülyék is cukik.

A hétvégén rámjött a vásárolgathatnék és egy napom elment azzal, hogy túrabakancsot vadásztam magamnak az interneteken - szerencsére annyit húztam az időt, hogy elmúlt és rájöttem, hogy tavaly kiküldettem anyukámmal az otthonit és az simán jó még.
Persze azóta is bakancsreklámokat kapok instagramon.

Megható: nemrég először találkoztam vele, hogy valaki kifizette a mögötte jövő kocsi rendelését, hát annyira meghatódtam, mintha én kaptam volna ajándék kávét egy vadidegentől.

Jó: Holnap jön BFF ♥︎

Nemjó: szerdán a főfőnök (nem az, aki beszólt a hajamra, hanem a még fölötte lévő, akit nem nem kedvelek, hanem simán utálok) bejött ellenőrizni az állapotokat, szóval elég nehézkes műszak volt, előtte a pánik miatt, hogy mikor jön, közben meg hát a jelenléte eléggé leszívott mindenkit. Pedig nem szólt semmit, csak ült az egyik asztalnál kint a kávézóban és fontoskodva emailezett, de na.

Gyötrelem: a teljes mai nap, most jött be a karácsonyi menü, erre emberhiányban voltunk, a műszak második felében pisilni nem volt időm kimenni. Ráadásul az új üzletvezető asszisztenssel voltunk, aki vezető létére eléggé teszetosza, vannak munkatársaim határozottabb kiállással - és ezen a véleményemen nem sokat segített, hogy egyszer csak a kezembe nyomta a telefonját, hogy szeretne tőlem egy szívességet kérni, felhívnám-e az egyik vevőt egyeztetni a rendeléséről.
Aztán takarítás közben az egyik kedvenc munkatársammal azon spekuláltunk, vajon lesz-e karácsonyi bónusz vagy valami, mert amilyen fillérbaszó a vezetőség, egy belengetett lófaszra számítunk, meg egy "well done guys" felmutató hüvelykujjas üzenetre a groupchatben.
Aztán ne legyen igazam.

Fura: a stressz helyett manapság a jellemző érzelmem a düh, például a mozgalmas műszak alatt nem szorongok, hanem fel vagyok baszva. Nem tudom, mennyiben pozitív ez a változás.

facade

Vasárnap dolgoztam, szóval Halloween alkalmából befontam a hajam kétcopfba és feldobtam egy minimális sminket piros rúzzsal - amikor beérkeztem, annyi de annyi megjegyzést kaptam, hogy nahát, de csinos valaki, hogy egyrészt magamba néztem, miért nem vagyok képes ennyi erőfeszítésre a hétköznapokban (a hajfonással együtt lehetett vagy 10 perc), másrészt haha, milyen könnyű lenyűgözni az embereket, ha az elvárásaik a béka segge alatt vannak és a natúr fejemhez szoktatom őket, mivel általában szempillaspirálon kívül nem használok semmilyen sminket, és azt is elfelejtem néha.
Szóval ma elmentem és elvertem egy kisebb összeget rúzsokra, mert még budapesti látogatásunk alatt a világ leglelombozóbb érzése volt beletúrni a fürdőszobában a sminkes dobozomba, a tökéletesen összeválogatott, kedvenc árnyalatú rúzsaim közé, hogy kibontva megcsapjon az avas, lejárt szaguk.

Nem tudom, mikor jött el a pillanat, de egyszer a lift tükrébe* nézve észrevettem, hogy atyaég mi az az árnyék az orrom és a szám között, és azóta obszesszíven csekkolom minden tükröződő felületben A Ráncot és teljesen kivagyok.
Hát ez a bőröm hálája azért, ahogy a közös életünkben gondoskodtam róla - vagyis kampányszerűen és akkor sem túl sokáig kitartva, meg hogy a napi folyadékbevitelem lassan harminc éve átlag két pohár kávé plusz némi friss zöldség-gyümölcs. Ja és hogy filozófiám, hogy majd alszom, amikor meghaltam.
Már csak dohányoznom kéne, komolyan.

én a napokban

*ez amúgy ugyanaz a lift, amiben egyszer már megállapítottam, hogy jézusom kopaszodom, mert látom csillogni a fejbőröm, és akkor pár hétig ezen agonizáltam, amíg egyszer Medveggyel együtt utazva észre nem vettem, hogy nemár az ő fejbőrén is megcsillan a liftvillany fénye, de ő nem kopaszodik, én vágom a haját, tudom, milyen sok és sűrű.