Most jó

Miután valahányszor műszakot cseréltem eddig valakivel, majdnem minden alkalommal ment a variálás utána (vagy felhívtak a kérdéses műszak kezdete előtt, hogy hol vagyok, vagy végül berángattak hamarabb-maradhattam tovább), ami számomra annyi stresszel járt, hogy a múltkor megfogadtam, ennyi, soha többet nem csinálok ilyet, megkapaszkodom a kapott beosztásomban és kész.
Erre ma a szünetemben leült mellém az új főfőnök, és először lepergett előttem rövid starbucksos karrierem, hogy kész, ennyi, kirúgnak, de csak meglapogatta a vállam, poénkodott velem, majd megkért, hogy ugorjak már be holnap helyette*, megkapom érte a szombatot szabadnapnak.
Amúgy sem mertem volna nemet mondani, de kivételesen jobban jártam, holnap Medvegy amúgy is dolgozik, szombaton meg nem, és így nem is dolgozom végig az egész hétvégét.
Win-win.
Csak a szívroham nem hiányzott az elejéről.

*itt szokás, hogy az üzletvezető főfőnök a vezetői teendők mellett ugyanúgy együtt dolgozik velünk, főzi a kávét, áll a kasszában, stb.

Amúgy nagyon érdekes nézni, ugyan nyígok, de összességében napról napra jobban érzem magam, magabiztosabban és jobban kommunikálok másokkal, vagyis jobban egyben vagyok. Senki nem látta jönni, de pont erre volt most szükségem, nagyon jót tesz nekem ez a hely, ez a munka és a körülöttem lévő emberek, amiért nem győzök elég hálás lenni.

Ja és az egyik nembrit kolléganőm nembrit főzőestet tart holnap, amire negyedmagammal hivatalos vagyok. Kicsit izgulok.

Eljöttek a szüleim meglátogatni minket egy hétre, és pénteken hazamentek.
Szerintem amikor anyám a konyhámban pakolászott, pontosan ugyanolyan terepszínű arcot vágtam, mint ő, amikor én kamaszként elkezdtem sütni-főzni a családi otthonban.
És talán tényleg felnőtt vagyok már, mert amennyire szeretem őket és vártam már, hogy eljöjjenek végre, és a búcsúkor erős sírhatnékom volt hazafelé a reptérről - mégis kicsit fellélegeztem, amikor hazaérve ismét csak ketten voltunk itthon. Már tényleg mi vagyunk a családunk.

Elkezdtem olvasni az új Sally Rooney könyvet, és no spoiler, de meglepően sok szex van benne, amikhez persze mind akkor érek, amikor éppen nyilvános helyen olvasok.

Tegnap viszont szörnyű műszakom volt, elég sok csillag állt együtt: eleve kimerülten mentem neki, mivel még nem hevertem ki a vendéglátást, a hétvégék is gyötrelmesek ("hétvége van, faszért kell nekem itt lennem" + a tömeg is nagyobb és nincsenek üresjáratok sem, amikor fellélegezhetnénk) és most két ember minuszban is voltunk - és ezek után háromkor véget ért a munkanapom, és minden ment tovább, az aktuális műszakvezető meg csak sunyult. Fél négykor, amikor már bőgni tudtam volna a fáradtságtól a kávégép mögött, végre odaálltam az éppen belépő főfőnök elé, hogy oké akkor most megyek, letéptem a kötényem és szabályosan porzott mögöttem a föld, ahogy hátra sem nézve elmenekültem.
Hazaúton persze még győzködnöm kellett magam, hogy ez nem az én hibám és nem én vagyok a szemét, amiért "cserben hagyom" a többieket. A faszomat komolyan a saját balek lelkiismeretességembe.

Ez lesz mostantól az életfilozófiám.

Ezek után amikor reggel láttam az üzenetet a munkahelyi csoportban, hogy légyszi légyszi kéne valaki egy műszakra mára, lefordítottam a telefonomat, és később kárörvendve néztem a kocsisort a drive thrunál, amikor elmentünk randizni és a villamos a starbucks mellett vitt el minket.

Híres elsők

Ma sikeresen abszolváltam életem első koffein kiváltotta szorongásos pánikrohamát.
Éjjel elég szarul aludtam, szóval beérve csináltam magamnak egy négyshotos lattét, ebédszünetben meg megittam egy normál lattét (két shot), mind blonde roast (magasabb koffeintartalom). Eleinte kellemesen stimulált voltam, csak aztán amikor az egyik műszakvezető megkérdezte, valaki be tudna-e holnap reggel ugrani egy hiányossá vált reggeli műszakba, én felajánlottam, hogy az eredeti beosztásom szerinti aznap estét szívesen elcserélem reggelre, mire mondta, hogy áh inkább hagyjam - és itt hirtelen beszűkült a látóterem és teljes bizonyossággal éreztem, hogy a "ne variáljunk, jó ez így" igazából azt jelenti, hogy haszontalan vagyok, nincs rám szükség, szar munkát végzek és ki fognak rúgni.
Aztán szerencsére ez olyan félóra alatt lecsengett és onnantól csak éhes voltam.

"Viki woke up today and chose violence"

A cím volt a mellettem álló munkatársam válasza, amikor csendben álltunk egymás mellett a drive thru ablakban és felsóhajtottam, hogy nagyon fel vagyok baszva és nem tudom, miért. Eddig nem igazán kedveltem, de erre megjelent a fejem felett a simses pozitív kapcsolati mutató.

Felmondott az egyik kedvenc műszakvezetőm, és még csak hibáztatni sem tudom, mert szegény amikor ma bejött leadni a kulcsait meg a zöld kötényét úgy nézett ki, mint akit kihánytak, majd udvariasan ignoráltam a vevőket és elvonultunk az irodába és elmesélte, hogyan ment szarrá a teljes magánélete az utóbbi hétben és most hazaköltözik a szüleihez.
Apukám mondta mindig, hogy ősi kínai átok kalandos életet kívánni valakinek, és ilyenkor mindig hálát adok az unalmas életemért és hogy nincs miről mesélnem, amikor kérdezik, hogy mizu.

Mivel már két hét eltelt a második oltásunk óta, fokozatosan kezdem elhagyni a maszkviselést. Munka közben eddig hordtam annak ellenére, hogy itt régóta nem kötelező beltéren, de ennek következtében az arcom alsó fele problémásabb most, mint tinédzserként volt. Annyira nem zavart, mivel másnap eltakarta a maszk újra, de egy hiú darab szar vagyok és szeretnék már végre újra rúzsokat hordani, ha már körömlakkot nem szabad.

Ja és mióta megvettem az álomkabátomat, az idő egyszerűen tökéletes, ragyogó napsütés, 25 fok.

Ganz à la mode: rot!

Szóval a nagy kereséssel két kabátra sikerült leszűkíteni a választékot, és végül az egyiket megrendeltem. Viszont a webshopban sötétpiros-bordó színe élőben ilyen fura lila-sötétmagenta volt, és nagyon sokat lamentáltam rajta, de nem volt az igazi, így a visszavitel mellett döntöttem és ma elmentem megvenni a korábban második helyezett, "túlságosan pirosnak" titulált darabot. És szerelmes vagyok.
Pont tökéletesen piros.

Ma elmentünk kávézni, teljesen szokatlan volt a gondolat, hogy fizetnem kell érte.

Egy piros kabát, mi másnak csak álom

A múltkor volt egy nagyon szenvedős műszakom, igazából nem történt semmi olyasmi, de nyűgős voltam és semmi kedvem nem volt ott lenni - szóval nekiálltam vidámságot színlelni. És basszus bejött, amikor a drive thru ablakon kihajolva megjegyeztem egy ürgének, hogy tetszik a kocsija, esküszöm ahogy láttam felragyogni az arcát, hogy komolyan? a színe vagy a típus..?, egy kicsit az elhalt lelkembe is visszatért az élet.

A legutóbbi true crime ajánláskérés után ajánlanék én is valamit, méghozzá a JCS - Criminal Psychology youtube csatornát (ez az eddigi kedvencem). Ahogy a nevében van, ez inkább pszichológia, nincs túldramatizált narráció meg zene, tények vannak meg valódi felvételek a kihallgatásokról, ahol csak időnként állítják meg a videót, hogy elmagyarázzák, mit láttunk és mire kell odafigyelni. Elképesztően érdekes kihallgatótiszteket nézni munka közben, néhányan egyszerűen olyan hihetetlen képességgel irányítják a beszélgetést, hogy öröm nézni. Az amerikai jogi rendszer meg olyan hibás, hogy az gyötrelmes.

Ráakadtam manapság a cold brew teákra: rájöttem, hogy rosszul vagyok a meleg víztől, de inni meg kell, de a sima víz uncsi, és ezzel a módszerrel sikerült kiszabadulnom ebből a háromszögből és akár egy liter vizet is megiszom végre (lol). Isteni teákat iszunk, és annyira nagyon élvezem, ah.

Ja és rendeltem egy piros kabátot, holnap megyek átvenni.

Denn das lernen und üben, das hätt′ mich zu sehr angestrengt, Und Anstrengung bekommt mir nicht

Kicsit rácsavarodtam a Mozart! musicalre megint, szerintem az és a Rebecca az egyetlen, ami a kifejlett felnőttízlésemnek is megfelel már és nem tartom kínosnak, hogy valaha rajongtam érte, és ha adnák, habozás nélkül megnézném újra.
(az összes többiről ez nem mondható el, beleértve a Rómeó és Júliát is. Sőt, leginkább azt.)
Fun fact, az egész színházkorszakomnak a Mozart! volt az abszolút kezdete, a szüleimmel láttuk tízezer éve egy március 15.-én, megvettük a CD-t is, amit hazafelé a vonaton betettem a discmanembe (!!!), és ez volt az a pont, amikor minden elkezdődött. Otthon még megvan a színházjegy is róla bizonyítékként, nem volt szívem egyik minimalista szelektáláskor sem kidobni.
Mellesleg a címben idézett számmal olyan szinten tudok azonosulni, hogy jaj (van benne egy olyan sor is, hogy a házimunka sose szűnik, jobb lesz hát, ha megnyugszom és el sem kezdem, ami literally a hitvallásom).

Nem akarok seggfej lenni, de az alsó szomszéd kutyájának vonyítását hallgatva felmerül bennem, hogy komolyan miért ilyen népszerű a kutyatartás. Mások valószínű azt nem értik, nekem miért van macskám, de fel nem foghatom, mi éri meg ebben az egészben: olyan szintű elköteleződést igényel, mint egy gyerek és onnantól az ember gyakorlatilag szervezheti az egész életét a kutya igényei köré.
Mondjuk az sokat elárul a hozzáállásomról, hogy amikor a nővérem kutyáját szitteltem egy hétig, teljesen ki voltam akadva, hogy ugyanazzal a manccsal engedem be a lakásba, amivel előtte megsétáltattam az utcán, miközben a macskáim akkor még kijárósak voltak és náluk nem zavart ez a tény, szóval lehet túlságosan elfogódott vagyok ebben a kérdésben.
/bár a macskáimat látom naponta órákon keresztül mosakodni, a kutya meg egyszer nem tett semmiféle erőfeszítést a saját személyes higiéniájáért, szóval... de inkább befogom/

Vallomás, de az utóbbi két hónapban (mióta dolgozom, oh god) egyszer sem nyúltam a zongorámhoz. Eleinte csak simán kiestem a gyakorló ritmusból, aztán ahogy telt az idő meg jól felhergeltem magam és már féltem újra leülni gyakorolni.
Igen, ilyen szerencsétlen vagyok és ennyire félek a kudarctól.
Tegnap vettem végre erőt magamon és ültem le újra, és hát ja, még mindig nem lettem egy virtuóz, de legalább nem felejtettem el teljesen mindent, és jelen körülmények között azt hiszem, ez is valami.